Azt ígértem: elmesélem, hogyan és miből készül a papír. Alapanyaga a szerves vegyületek igen bonyolult szerkezetű tagja, a cellulóz, ami a növények egyik fontos összetevője, és a szerves kémia körébe tartozik. De mi a szerves kémia?

Emlékszel, ugye, hogy a kémikusok azt kémlelik, milyen az anyag belseje, a legkisebb részecskéig. Nos, a szerves kémiával foglalkozók a szénvegyületeit kémlelik, amelyekben többnyire hidrogén, néha meg oxigén, nitrogén vagy más elemek találhatók: megvizsgálják a szerkezetüket, tulajdonságaikat, összetételüket. A szén az egyik legfontosabb elem a Földön, de ne csak arra a fekete anyagra gondolj, amivel fűteni lehet, meg jól összepiszkolni a ruhádat: a szén hihetetlenül változatos formákban jelenik meg. Gondolnád-e, hogy a ceruzád grafithegye és a legdrágább ékszereket díszítő gyémánt is szénatomokból épül fel? A szerves kémiának tehát jó sok kutatnivalója akad. Eredetileg azért nevezték szervesnek, mert úgy hitték, ezek a vegyületek csakis természetes, élő folyamatok eredményeképpen jöhetnek létre. Később a tudósok rengeteg mesterséges szénvegyületet alkottak, amelyek élő folyamatokkal nem kapcsolatosak: ezeket is a szerves vegyületek közé soroljuk.

A Földön a leggyakoribb szerves anyag a cellulóz, hiszen minden növényben megtalálható. De hosszú idő telt el, amíg az emberek kitalálták, hogy éppen ezt használják érzéseik, gondolataik – elsősorban az írás – rögzítésére. A mai Irak vidékén élő babiloniak négyezer évvel ezelőtt agyagtáblákra vésték törvényeiket, és a táblákat kiégették, hogy maradandóak legyenek. Addigra persze kialakultak a különféle írásjelek, amelyeket a tanult emberek mind ismertek. A Nílus völgyében termett a papirusznövény, így az ott élő egyiptomiak annak rostjaiból préseltek vékony lapot, s arra írtak. Sok lapra volt szükségük: az alexandriai könyvtárban 700 ezer papirusztekercset őriztek. Pergamon városában megirigyelték a csodálatos könyvtárat, és hasonlóra vágytak, de papiruszhoz nem juthattak, mert a büszke egyiptomiak nem akartak vetélytársat. A pergamoniak ezért bőrből készült anyagra, pergamenre írtak. A kínaiak mindezeknél olcsóbb anyagot állítottak elő. A szederfa rostjait hosszú ideig főzték, majd kövek között teljesen szétzúzták. A felhígított pépből az úszkáló szálakat finom szitán addig szűrték, amíg a kis szálak vékony réteggé álltak össze a tiszta szöveten. A lazán összefonódó anyagból a vizet kipréselték, a napon megszárították, és a vékony lapokat csonttal simára egyengették. Ezt a titkot a 8. században kínai hadifoglyok elárulták az araboknak, de ők nem juthattak hozzá a Kínában található növényekhez, ezért rongyot őröltek, és így állították elő a szükséges pépet. Magyarországon a 14. században kezdtek el papírmalmokat működtetni. A papírmerítés mesterségével, amit egykor fehérmívességnek neveztek (biztosan kitalálod, miért), ma is sokan foglalkoznak: például szárított virágokat, növényeket kevernek a pépbe, és így minden lap más és más.

Ma a világon szinte mindenütt töméntelen mennyiségű papír fogy, amely javarészt a fenyők, nyárfák és bükkfák rostjaiból – és cellulózból készül. A farönköket hántolják, majd hatalmas gépsorok apró lapocskákra hasogatják, aztán vegyszerekkel és nagy nyomáson főzik, amíg laza, híg, mégis rostszerű anyag keletkezik, ami a keverőkádakból nagy sebességgel mozgó bronz szitákra kerül. A víz egy részét elszívják, s az összegyúrt anyagot (nemeza neve) posztószalag viszi tovább a préseken, majd fűtött vashengerek között a szárító és simító berendezéseken. A gyártás módjától, az alapanyagokhoz kevert adalékoktól függően sokféle papír készül: a csomagolópapírtól a fénymásolópapírig, vagy a szalvétától a papírtapétáig – és az újrahasznosított papírig, amelyet úgy is neveznek, hogy újrapapír.

A régi középkori kolostorokban a könyvek másolásával foglalkozó kódexírók helyett ma nyomdákban folyik az újságok, könyvek, mindenféle hirdetmények tömegtermelése. A rengeteg papír gyártása ugyancsak fogyasztja az erdőket. Ahhoz, hogy iskolai tankönyved, füzeted vagy éppen a Szitakötő kezedben tartott lapszáma sok ezer példányban elkészülhessen, nagyon sok fának kell elpusztulnia. Vajon megéri? Taníthatjuk-e a természet szeretetét és védelmét úgy, hogy a tanítás során is pusztítjuk az élő környezetet? Ezek bizony kemény kérdések, ráadásul nem csak a tanárok, nyomdászok, írók gondja, hiszen a papírfogyasztásban többé-kevésbé mindenki részt vesz, s úgy tűnik, éppen a legtanultabbaknak és a legérzékenyebbeknek nélkülözhetetlen a könyvek olvasása.

Vajon igazuk van-e azoknak, akik a papírgyártáshoz szükséges fakitermelést egyszerűen megtiltanák – vagy azoknak, akik hallani sem akarnak ilyen akadékoskodó kérdésekről? Te mit gondolsz, hol és hogyan kellene keresni a megoldást?