Mit gondolsz? Beszélnek a madarak?

Először talán az jut eszedbe, hogy egyes papagájok igen, de tudnod kell, hogy a jákó vagy a hullámos papagáj csak utánozza a hangokat – igaz, nagyon ügyesen. A kertedben is lehetnek ilyen hangutánzók, járhatnak ott például szajkók (más néven mátyásmadár), de a kora tavasszal érkező seregélyek is gyakran flótáznak úgy, mint a sárgarigó. Más madarak innen-onnan összelopott strófákat építenek be az énekükbe, szinte észrevétlenül. De a legmesteribb utánzásra sem mondhatjuk: beszéd.

Beszélnek-e a madarak egymás között? Egyik seregély a másikkal? Egyik fülemüle a szomszéd fülemülével? Valamit bizonyosan mondanak, máskülönben mi értelme volna a rengeteg és változatos hangnak-hangsornak, amit a madárvilágban hallhatunk. Bizony, a madarak, főleg a fajtársak egymás között igen sokat beszélnek. S mi ezt a nyelvet nem értjük? Dehogyisnem! Aki ismeri a madarak hangját, érthet belőle – te is érted, amit a padtársad súg.

Nyáron sokszor hallani a fák sűrűjéből vékony, sipító, kissé reszelős hangokat, a legkülönbözőbb hangfekvésben: ezek általában fészekben ücsörgő fiókák eleségkérő hangjai. Azt jelentik: Mama, éhes vagyok! Ha erősebben szól, így fordíthatjuk: Mama, most már tényleg nagyon éhes vagyok, hozd már azt a gilisztát! A hím madarak tavaszi éneke valójában jelzi a többieknek: Ez a terület foglalt! Neked itt semmi keresnivalód, és ha mégis idejössz, számolj a legrosszabbal. Igen, a szép madárdal ennyire fenyegető is lehet. Ha az egyik hím megsérti a másik területét a figyelmeztetés ellenére is, gyakran kerül sor heves verekedésekre.

Vannak olyan hangok is, amiket az erdőn szinte mindenki ért, attól függetlenül, hogy milyen fajhoz tartozik. A szajkó nemcsak kiválóan utánozza például az egerészölyv vijjogását, de rikoltozása az erdő minden lakóját figyelmezteti: Vigyázat, ember közeledik! A téli madáretetőnél a széncinege valóságos vészcsengőként szuperál, majdnem mindig először veszi észre, ha portyázó ragadozómadár, leggyakrabban karvaly közeledik. Éles cí-cí-cí hangját mindenki ismeri, azt jelenti: Karvaly a láthatáron! Ezt a hangot te is könnyen megjegyezheted, s ha hallod, már keresheted is a karvalyt – honnan érkezik? Az etető madarai erre a hangra azonnal szétspriccelnek, és menedéket keresnek a bokrosokban. Ami ennél is érdekesebb, más hangot használnak a karvaly- és mást a macskaveszély jelzésére. Sőt, akad olyan madár is, aki visszaél ezzel az egyezményes jellel. Az erdei szürkebegy, ha túl nagy a nyüzsi az etetőn, s nem fér hozzá kényelmesen a magokhoz, „bejátssza” a cinegék vészjelzését, mire mindenki az ágak közé menekül, s így ő nyugodtabban ehet.

Persze mondhatjuk: ezek viszonylag egyszerű jelek, és bonyolultságuk nem ér fel a mi jelrendszerünkhöz, amit beszédnek hívunk. Így gondolja ezt általában mindenki, de ez nem ennyire egyszerű. Kodály Zoltán egyik tanítványa, Szőke Péter felvette a madárhangokat, majd lelassította, és lekottázta. A lassított madárhangok egyáltalán nem olyan egyszerűek, mint amilyennek mi a kertben halljuk. Sokszor megdöbbentően bonyolult, némelykor a népdalokra emlékeztető hangsorok ezek. A madárdal egyszerűségét bizonygatók viszont olyan hangfelvételt készítettek egy nyikorgó ajtóról, ami lassítva szintén igen szép dallamot adott ki. Csakhogy – mint később kiderült – a madarak ezeket a dallamokat céllal éneklik, és minden hangot érzékelnek. Ha egy tengelicének számos trillából és több száz hangból álló dallamot egy hang megváltoztatásával játszanak le, a tengelice azzal az alig észrevehető változtatással együtt énekli vissza. Olyan ez, mintha neked felolvasnának a Szitakötőből egy sűrűn teleírt oldalt, és te azt azonnal, szóról-szóra visszamondanád. Ha tengelice vagy kanári volnál, te tanulnál legkönnyebben verset az osztályban!

Ha eljutunk idáig, és beismerjük, hogy a madarak nyelve egyáltalán nem egyszerű, még mindig gondolhatjuk: valahogy beszélnek a madarak, igen, de velünk nem állnak szóba. Én viszont azt mondom: igenis szóba állnak velünk. Figyelnek minket, szólnak hozzánk, néha hanggal, néha testbeszéddel. Egymás között sem csak hangokkal beszélnek. Sokat mond a testtartásuk, ahogy odébb szökkennek, ahogy leeresztik a szárnyukat vagy a farkukat bicegtetik. Üzennek nekünk azzal is, ahogy kiveszik részüket környezetünk fenntartásából - egyesek ritkítják a gyommagvakat, mások terjesztik bizonyos gyümölcsökét. Üzennek a röptükkel, a szépségükkel, az elevenségükkel, az életkedvükkel, és hosszan sorolhatnám még, mi mindennel. De az már igaz, hogy igen nehezen értünk belőle.

Történt egyszer Kínában, hogy egy felfuvalkodott ember mindentudónak hitte magát. Mindig voltak és sajnos, lesznek is ilyen emberek. Ez a Mao nevű kínai vezető úgy okoskodott, hogy mivel a veréb megeszi a magokat, ki kell irtani az összeset. Ha nincs veréb, több a gabona. Ha több a gabona, több embernek jut kenyér – gondolta. Azt hiszem, erre mondják: a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Bár ez az ember jószándékú sem volt. Parancsára meghirdették az országban: néhány napig minden paraszt lábasokkal és kereplőkkel futkosson, hogy a verebek ne tudjanak leszállni – így elpusztul majd mind. Nem olyan, mintha csak kitalálta volna valaki? Pedig színigaz. Azt gondolhatnánk, ez nem sikerülhetett, hisz lehetetlen egy akkora országban, mint Kína, megakadályozni, hogy a verebek leszálljanak! Mégis sikerült. Napok múlva vagonokba, teherautókra lapátoltak fel sok millió verebet.

És most állítom: a sok millió elpusztított veréb nemcsak addig üzent az embernek, míg élt, hanem még akkor is, amikor már csak a csontjaik voltak meg valahol. Hogyan? Mit gondolsz, mi történt a következő évben? Mennyi gabonával lett több a verebek nélkül? Semennyivel.

Az ünnepelt vezér, aki oly nagyon okosnak hitte magát, félelmetes hibát követett el. Nem tudta, hogy a veréb a fiókáit nem magokkal, hanem rovarokkal eteti. Vagy ha tudta, alaposan alábecsülte a verebeket! A temérdek veréb temérdek fiókájának felneveléséhez elképzelhetetlenül sok szöcskére, kukacra, sáskára van szükség. Így hát a nagy verébirtást követő évben soha nem látott tömegben szaporodtak el a gabonafélék kártevői, és a termés jelentős részét tönkretették. Jóval többet, mint amennyit a verebek megettek volna. Néhány vidéken annyira súlyossá vált a helyzet, hogy éheztek az emberek, és sokan éhen is haltak. A nagyokos Maónak pedig szégyenszemre Ausztráliából kellett verebeket venni a visszatelepítéshez. Ha nem hiszed, járj utána!

Szerintem a gabonatermés pusztulása a megölt verebek közös üzenete volt. Az ember erre azt mondaná: bosszú. Én inkább úgy fogalmaznék: lecke. Gondold meg: amikor az ember azt hirdeti önmagáról, hogy szinte mindent tud, és joga van a világ átalakítására, mert felsőbbrendű mindenkinél, vajon nem ugyanazt a hibát követi el, mint a felfuvalkodott és végzetesen ostoba kínai népvezér?