Az előző Szitakötőben már olvashattál az animáció alapjairól, a filmkészítés fortélyairól – most a mesefilmekről lesz szó. Az animációról a legtöbb embernek a gyerekrajzfilmek jutnak eszébe, bár számos művészi alkotás felnőttek számára készül. A mese mégis az egyik legfontosabb műfaj maradt, mert különösen alkalmas alapanyag: a csodálatos események, a térben, időben kitalált helyszínek, a hétköznapi hősök és a varázslatos figurák az animációs filmekben minden fizikai törvényt legyőzve ábrázolhatók – a képzeletnek itt valóban nincs határa, azaz éppen az a határ, amit már nem tudsz elképzelni.

A mese talán a legősibb irodalmi műfaj, és már az ősember is barlangrajzokban, tehát képekben mesélte el vadászata történetét: úgy próbálta megérteni, mi történt, hogy nem csupán kimondta, elbeszélte, hanem rajzban is megjelenítette az eseményeket. Lelket (emlékszel, ugye, latin szóval animát) adott a körülötte lévő, érthetetlen világnak – tehát már az ősember is animátor volt! Így társai mélyebben átérezték a pillanat izgalmát, azonosultak a veszéllyel, büszkén tekintettek a vadászra, aki sikeresen helytállt, és gyászolták a kudarcot vallottakat – a nézők minden fontos információt leolvashattak a falra mázolt képekből.

A szájról szájra szálló népmeséket a 17. század végén kezdte gyűjteni a francia Charles Perrault (ejtsd: sárl peró), őt követték a német Grimm-testvérek, akik sok száz történetet jegyeztek le, és azóta is ezek a mesefeldolgozások a legismertebbek. Magyarországon is sokan gyűjtöttek népmeséket – Arany László, Benedek Elek, Kriza János, Illyés Gyula, hogy csak a legismertebbeket említsük –, és az ő munkájuk nélkül egyeten epizód sem készülhetett volna el a Magyar népmesék filmsorozatból, pedig biztosan szereted, láttál már jó párat, talán még a zenéjét is el tudod fütyülni vagy furulyázni.

Az első animációs filmek a 20. század legelején, az élőfilmmel egy időben jelentek meg. Az interneten megnézhetsz például egy 1906-ban készített, pár perces, vicces filmet: itt még a fehér krétával humoros arcokat táblára rajzoló ember keze is megjelenik. Az 1920-as évektől Walt Disney filmjei meghódították Amerikát, majd az egész világot: az embereket, és főleg a gyerekeket lenyűgözték a hatásos technikai fogások, és nem vették észre, hogy ezek a filmek túl szépek, túl megnyugtatóak – a mesékből éppen a lényeg maradt ki. Amikor mesét olvasol és együtt izgulsz a főhőssel, átérzed a félelmét, a fájdalmát, a helyébe képzeled magad, és ez nem csupán szórakoztató – bár az is –, de abban is segít, hogy megbirkózz a saját félelmeiddel és fájdalmaiddal. Mondhatnád persze, hogy viszonylag ritkán kell megküzdened a hétfejű sárkánnyal, és szerencsére az sem túl sűrűn fordul elő, hogy egy gonosz boszorkány békává varázsol – de mindenkinek szembe kell néznie kisebb-nagyobb kihívásokkal, legyen az emberevő óriás vagy matekdolgozat (szerinted melyik a félelmetesebb?).

A mesékben sokszor olvashatsz mindenféle szörnyűségről: a szereplőket hol feldarabolják, hol szörnyetegek tépik szét, máskor meg tűzben égetik el. Ha mindezt valósághűen ábrázolva látnád, a legfélelmetesebb horrorfilmen is túltenne. Persze nem az a megoldás, hogy kivagdossuk az ijesztő jeleneteket, és rózsaszínűre festünk mindent – gondold csak el, hogy Piroska és a farkas kézenfogva sétál a réten, a vasorrú bába meg mézeskalácsot süt Jancsinak és Juliskának – a mesefilmekben mindezt jelképekben vagy humorosan jelenítik meg, és így nem olyan rémisztő.

A mesék adaptációja (a latin eredetű szó alkalmazkodást jelent, így nevezik, amikor egy művet valamilyen cél érdekében átalakítanak) azért is felelősségteljes munka, mert az alkotóknak a sok-sok lehetőség közül egyetlen értelmezést kell kiválasztaniuk. Amikor magad olvasol egy történetet, a saját képzeleted szerint formálod a figurákat – elképzeled a szereplőket, a helyszíneket, és lelki szemeddel látod is mindezt. Ha a könyvben illusztrációk vannak, már nehéz mást elképzelni – talán veled is előfordult, hogy bár tetszett egy mese, a rajzok nem fogtak meg – ilyenkor bizony előfordul, hogy az embernek elmegy a kedve a történettől is. Ez persze fordítva is működik: lehet, hogy a képek segítenek megszerettetni egy könyvet. Az igazán jó adaptáció például nem elveszi, hanem meghozza az olvasási kedvet – ha tetszett a film, szívesen elolvasod az eredeti történetet is.

Az egyik legkedveltebb animációs fogás a mesékben is gyakran szereplő átváltozás: a békából királyfi, a csúf kiskacsából szép hattyú, a gonoszból egy marék hamu lesz. Mivel a képeket az animátorok kedvük szerint formálják, az ilyen átalakulások nagyon látványosak lehetnek – az igazán érdekes filmekben nem csupán annyit látsz, hogy nagy villanás után a béka helyén deli herceg áll, hanem lépésről lépésre megfigyelheted, mi történik. Ha láthatod az átváltozás belső kínját, fájdalmát, megsejtheted a szereplő érzéseit és gondolatait, hitelesebb és persze izgalmasabb a jelenet. Próbáld ki: keress egy mesét, amelynek valamelyik szereplője átváltozik, és próbáld megtervezni az átalakulás fázisait. Először rajzold meg, mi volt és mi lesz, és gondolkodj el a kép helyszínén: erdőben vagy kastélyban, talán a tenger partján történik mindez? Akár párbeszédet is írhatsz a jelenethez, de ne feledd az animációs alapszabályt: a szereplőknek csak azt kell elmondaniuk, amit nem tudsz megmutatni.

Illusztráció: Kis Ottó: Csillagszedô Márió, r: Horváth-Molnár Panna, mese.tv