Az üveghegyen innen, Üvegbe zárt világban, a Tükörmesében, de A márvány házában Volt egyszer egy virág. Szólt ott az Uborka-dal, mert Lóbál volt éppen, a Növények álarcban táncoltak, és egy hang azt kiabálta: Hajrá, digitális bennszülöttek!, Jó… a sírás. A másik hang meg: Lábatlankodj kicsit! A szörnyek birodalmában. A harmadik: Nézzük együtt Czóbel Béla képeit!, Színes a világ! De az Utánozás – majomszokás! vagy Álcázás és ármány – ugye? Csizmarek és a Szitakötő szótár szerint A csalóka látszat felhasználása Rejtőzködés A trójai falóban. S mit mond az Időjáték… Jákóbja? Fúvom az énekem.
Máté Angi | Keresztes Dóra Volt egyszer egy virág Volt egyszer egy virág. Sárga volt és kócos, ég fele indult szirmokkal, mintha az álom hajnalonta onnan szaladna világgá, a fején meredező sárga kócokból.
Ha anyája fésülni kezdte, szálazni kócait, bizony toporzékolás lett a vége, de akkora toporz, hogy csodájára járt a világ, persze betapasztott fülekkel. A világ, ami leginkább egy réthez hasonlított, azaz egy rét volt valójában. Rét, mi fűszálaival, kicsi pamacsos fűcsomóival tapasztotta be a fülét. A sárga, kócos virág és a Nap, az égen költözködő, a nyüzsgő, az izgő és mozgó, meglátták egymást egyszer.
Tulajdonképpen olyan volt, mintha tükörbe néztek volna, csupán annyiban különböztek, hogy a kócos sárgaság nem izgett, nem mozgott, mint a Nap, hanem állt pipaszár egy lábán, nézett fel a kerek ég költözködősére s kiáltgatott:
– Héé, járkáló kócos virág.
A Nap visszakiáltgatott:
– Héé, egylábon álldogáló Nap.
Ezután barátkozni kezdtek.
A sárga kócos virág mesélt a füveiről, zümmögve kuporgó bogarairól, ezt a költözködős Nap nagyon szerette. Mindent szeretett, ami állt. Majd cseréltek: a költözködős Nap mesélt pukkantott, bodrozódó felhőiről, zúgó repülőiről, s ezt az egylábon álldogáló virág nagyon szerette. Mindent szeretett, ami járta az ide-odát.
Ha kibeszélgették magukat, játszani kezdtek: a költözködős Nap minden égi helyéről lenyúlt, barackot nyomott vagy kócolt a virág fején. A virág meg odatartotta fejebúbját, engedte, hadd nyomja bele a Nap pisze orrát, hadd sárguljon. Kócoltak, sárgítottak, meséltek. Kócoltak, sárgítottak, meséltek.
Így teltek a napok, míg egyszer, amikor a költözködős Nap sárgított volna pisze orrán, hát nicsak, hiába próbálkozott.
– Nosza, pisze, vesszünk össze! – ismételte meg az orrdörgölést.
Semmi, semmi sárga nem ragadt az orra hegyére.
Lett egyéb. Mégpedig az, hogy a kócos virág feje búbjáról elindultak a hajak. Nem a sárgák, hanem a már fehér pihe-puhaságok, kicsi esernyők szálldostak a levegőben. S amikor háápszi, rájuk tüsszentett, semmi nem maradt a fehér, kócos virágból, csak az egyláb, a pipaszár, szomorúan.
Aztán csak néztek egymásra, a két barát, a két hasonlító, és ámuldoztak. Főleg a költözködős Nap ámuldozott. Még olyat is mondott, hogy hűha, aztán leszöszmögte bajuszáról, szempillájáról a pici, esernyőforma pihe-puhákat, csokorba kötötte, és visszabiggyesztette a pipaszár végére.
– Visszavirágítottalak – mondta nyugtatóan, eligazgatva a kilógó szöszöket.
S kacagtak, kacagtak, mert ez így jó volt. |