Útnak indulunk hát újra, de ezúttal minden bátorságodra és erődre szükséged lesz, hogy paripád nyergében maradj. Olyan lények közé készülünk, akiktől még Pegazus is tart, bár az egyiküket egyszer már legyőzte. Amíg a felhők között suhanunk célunk felé, gyorsan elmesélem, hogy történt.

Akkoriban nem te lovagoltál a szárnyas csodalovon, hanem egy királyfi, Bellerophontész (ejtsd: bellerofontész). Számos hőstette közül az egyik legvakmerőbb a Khiméra legyőzése volt. Ez az elöl oroszlán, középen kecske és hátul kígyó testű, három torkából tüzet okádó szörny egy hegylánc kráterei között lakott, és felfalta az arra járó embereket és állatokat. Bellerophontész csak Pegazus segítségével győzhette le: a magasból nyilazta halálra a rút Khimérát.

Időközben megérkeztünk: a Szajna folyó egy szigetén vagyunk, Párizs közepén. Hatalmas épület tetején álldogálunk, és bizony jól teszed, ha erősen szorítod Pegazus kantárját, amikor a tető szélein ücsörgő alakokhoz közelítesz. Hosszú karmokat, torz pofákat, hegyes szarvakat, csőröket, szárnyakat és farkakat látsz, amerre nézel. Milyen különös társaság! Meredten bámulnak kifelé, mintha megkövült turisták volnának, akik Párizs szépségében gyönyörködnek. Pedig egészen más a feladatuk: ha óvatosan kikukucskálsz, láthatod, hogy némelyiken lyuk tátong. Ezek a kőszobrocskák ugyanis vízköpők: a 12. században, amikor az épületet emelték, még nem használtak ereszcsatornákat, hanem különféle tréfás vagy félelmetes szobrokat illesztettek a tetőre, és azokon keresztül vezették el az esővizet.

Nem minden figura lyukas: némelyik meghökkentő alak csak díszítőelem. Ezeket nevezik khiméráknak az ősi szörny után, akit Pegazus és Bellerophontész legyőzött. A sok rémisztő alak, a finom kőcsipkék és a színes rózsaablakok a középkor egyik jellemző stílusához, a gótikához köthetők.

Most már elárulom az épület nevét is: a Notre Dame (ejtsd: notrö dám) katedrális tetejére érkeztünk. A francia kifejezés magyarul azt jelenti: Miasszonyunk. 1163-ban kezdték építeni, de ahogy ilyen óriási vállalkozásoknál lenni szokott, kicsit elhúzódott a munka: több mint 180 évig tartott, míg befejezték. Az elkövetkező évszázadokban sok jelentős esemény történt a székesegyházban: királyokat koronáztak, keresztes háborúkat hirdettek, házasságokat kötöttek falai között. Az előtte álló tér is nevezetes: onnan számítják az országúti kilométerjelzéseket egész Franciaországban.

A 15. század közepén hátborzongató történések színhelye lett a Notre Dame.
Akkoriban még nagy erdőségek borították az országot, amelyekben sok farkas élt. 1447 tele különösen zord volt, ahogy mondani szokás: farkasordító hideg uralkodott. A farkasok falkában portyáztak, és egyre messzebb kerültek lakóhelyüktől. Normális körülmények között a farkas kerüli az embert, de ha a falka nagy és éhes, veszedelmesek lehetnek. Egy különösen vad, tizenhárom farkasból álló csapat akkor egészen Párizsig jutott. Bár a várost erős fal vette körül, az éhes ordasok átpréselték magukat a réseken, és rávetették magukat a mit sem sejtő városlakókra. Borzasztó mészárlást rendeztek: a feljegyzések szerint több mint negyven embert öltek meg. A Piroskát felfaló mesebeli farkas kezes bárány lehetett hozzájuk képest!

A párizsiak idővel észbe kaptak, és valóságos hadjáratot indítottak a farkasok ellen. A falkavezér, akit Courtaud-nak (ejtsd: kurtó), azaz Kurtafarkúnak neveztek el, mert hiányzott a farka, igen ravasz jószág volt: a város környéki barlangokban húzódott meg csapatával, így évekig nem sikerült elkapni. A dühös párizsiaknak csak 1450-ben sikerült a Notre Dame előtti térre csalogatni a farkasokat. Ott körülzárták őket, és éles dárdákkal, kövekkel végeztek velük, míg az épület széléről nyújtózkodó kőszörnyecskék kíváncsian leskelődtek.

A történelmi események, a háborúk és forradalmak nem kedveztek a katedrálisnak: sokszor megrongálták falait, szobrait. A 19. század egyik legismertebb francia írója, Victor Hugo (ejtsd: viktor ügó), aki különösen szerette az épületet, A párizsi Notre Dame címmel írt regényt. A történet egyik szereplője, a rút, púpos toronyőr olyan, mintha valamelyik kőszobor elevenedett volna meg. A kalandos szerelmi történet igazi főhőse azonban maga a titokzatos Notre Dame – az író többek között azért helyezte ide regénye cselekményét, hogy felhívja olvasói figyelmét a katedrális pusztulására. Az épületet azóta többször felújították, de a szörnyek nem változtak: fittyet hányva az évszázadoknak, ma is gúnyosan fintorogva szemlélik az arra járókat.