Talán ültél már vidámparki szellemvasúton, és ijedeztél a sötét, kacskaringós pályán elő-elővillanó rémpofáktól. Bevallom neked, én soha, gyerekkoromban sem szerettem és nem tartottam viccesnek a rémisztgetést, de tapasztalom, hogy sokan kedvelik a horrort, szívesen borzonganak a csinált félelmetességtől. Érdemes eltűnődnünk, miért és hogyan van ez – most azonban alig várom, hogy beharangozzam: itt, meg a következő Szitakötő-számokban, egészen más szellem vasútján száguldozunk. Nem tukmállak semmiféle kísértetfélével, ugyanis a szellemmásik értelmében – emlékszel, erről olvashattál a Szitakötő szótárban is – a gondolkodást és a képzeletet hívom segítségül. És bízom benne, hogy a leggyorsabb járműveknél is gyorsabban haladunk majd... mit nekünk sínen robogó vasút, űrt átszelő rakéta!

A gondolat a legjobb léghajó, pillanat alatt ott vagyunk, ahol akarunk –írtaKarinthy Frigyes első regényének előszavában tizenegy esztendősen (ez komoly!).Ő akkor a Merkúrra röpítette... – nem, nem mondhatom, hogy „olvasóit”, mert az erős Verne-hatást mutató kalandregényt akkor csak Gizi nővére olvasta el, igaz, mindjárt le is másolta. A „művek” és a naplóbejegyzések egymásra utalnak – én már írtam egy „Utazás a Merkurba!” című Gizi által kinyomot könyvet– jegyzi 1899. január 18-án naplójába az öntudatos (tizenegy és fél éves) szerző, méghozzá pontosan ezzel a helytelen írással. És mindjárt folytatja is a listát: egy „A sorsüldözött Kapitány!”, „Brontovn kapitány!”, „Regék az őserdőből!” – „Történelmi versek!” hozzá egy rakás elkezdet történet „Színművek gyűjteménye!”, „Tűz és víz” stb – mind igen ajánlható kötetek, aztán egy csomó külön verses mese.

Ugye, látod, milyen gondosan felkiáltójelet tesz minden cím után? Pedig magának írja bizalmas és büszkélkedő vallomásait. Gyanítom, hogy ezek a felkiáltójelek a lelkesedés, a nagyravágyás – meg talán a magány jelei.

Javaslom hát, szellemvasútunkon utazzunk először a gyerek Karinthyhoz! Lessük meg, képzeljük el, hogyan próbálgatja az „íróságot”. Tudd azonban, hogy nem csupán írónak – persze mindjárt nagy, ismert írónak – készül; közben világhírű feltaláló és szabadsághős is lenne! Mozgalmas és dicsőséges életről álmodozik, a valóságban pedig unatkozik és rettentően feszeng. Sehogyse fér a bőrébe. Unja az iskolát, a testvéreit, unja a rokonokat és a színházat, s legfőképp rettenetesen unja, hogy még mindig gyerek. Csak már valamivel nagyobb lennék, mégis a nagyoknak több kalandjuk van!– fohászkodik.

Szeretném, hogy minél pontosabban képzelhesd el az asztalnál körmölő fiút – ahogy néz a levegőbe, de nem a szekrényt, a szemközti széket, nem is a falat vagy az ablakon át a másik házat látja, hanem az ígéretesebb jövőt, s benne önmagát. Talán hasznos lesz, ha ezt-azt elmondok a körülményeiről, hiszen valóban megtörtént jeleneteket idézünk fel!... Hanem az a gondolat-száguldáshoz szükséges pillanatmár meg is volt! Már ott vagyunk. Már láthatod... Tudnál egyszerre rám és rá figyelni?

Nos, Frigyes – nézd, milyen vastag és széles a szája, s valamiért még vastagítva biggyeszti is! – hatéves volt, amikor édesanyja meghalt. Apja nem nősült újra, a családot egy mindeneslány gondozta – meg az idősebb nővérek és a furcsábbnál furcsább nagynénik. A papa kiállításokra és akadémiai előadásokra vitte tehetséges, érdeklődő gyerekeit, könyvekről, izgalmas felfedezésekről beszélt velük, de a fiúnak mintha nem lett volna maga korú barátja. Titkait és reményeit inkább papírra vetette – most magamhoz beszélek, de... ahhoz a nagy Frigyeshez, a ki már mérnök! (?) Igazán leszek e nem e? Na majd ha olvasom (ha nagy leszek)... hogy jé az lettem, v. Nem lettem az! Szép remények! Felhővárak! Na az a nagy Fritz is csak ne henczegjen hogy ilyen tacskóval mint én vagyok nem beszél – csak ne ne te is voltál olyan mint olyan – éppen most vagy.

Úgy látszik, sikeresen készül felnőtt pályájára; máris milyen különös a humora! Szenvedélyesen átéli bátor és szabadságszerető hősei kalandjait – a tragikus kimenetelű Utazás a Merkúrba regénye utolsó, XXXIV. fejezetében a főhős Fredericóról írja, hogy üldözői nem tudták elfogni, s inkább szörnyű halált halt, semhogy szabadságát a zsarnokok kezébe adja.De a képzelt dicsőséggel szinte egy időben rálát csetlő-botló, az iskolában nehezen boldoguló önmagára. Életpályámat elhatároztam. Tengerész leszek.Olykor naponta többször is fordít majdani sorsán. Azt mondod, kapkod? Miért, te nem kapkodsz? Hát mit csinál az ember, ha nekihevülten keres valamit – például az alkatának megfelelő, felnőtt életet?

Tizenöt esztendősen írta a Nászutazás a Föld középpontján keresztülcímű, szintén fantasztikus regényét, ami csak töredékesen maradt meg – mert nem Gizi másolta, hanem valódi újság, a Magyar Képesvilág kezdte folytatásokban közölni. De ne hidd, hogy a kamasz fiú egyszerűen „berobbant” az irodalomba! Ilyesmi még a mesékben sincs. Már az is csoda, hogy a beküldött kéziratot elolvasta a szerkesztő, bizonyos Csoór Gáspár, és megtetszett neki – olyannyira, hogy elhívta az ismeretlen szerzőt, beszéljék meg a közlés feltételeit. Képzelheted, hogy megdöbbent, mikor egy elfogódott, rövidnadrágos fiú jelent meg nála! Talán zavarában, talán nagyon is kiszámítottan ajánlotta, hogy társszerző lesz, és kettőjük nevével jelenteti meg az írást. Az biztos, hogy jól járt, mert a szerkesztő „irodalmi munkásságából” ez megmaradt; döntése miatt, lám, ismerjük a nevét. Rejtély azonban, mi történt a lappal. A regény negyedik részének közlése után mintha megszűnt volna, mert sehol, semmilyen könyvtárban nem található egyetlen példány sem. Ezért nevezik forgandónak a szerencsét? A jövőt tervezgető napló és Gizi másolata megmaradt, az első nyomdáig jutott mű pedig éppen a szerkesztő „jóvoltából” csonka lett.

Karinthyt azonban nem keserítette el a felemás indulás – legalábbis nem lohasztotta lelkesedését és kapkodását. Felnőttkorában is azt írja ezekről az éveiről, hogy minden érdekelte – körülbelül úgy öt-hatezer évre csináltam programot... ebbe belefért az a feltevés, hogy orvos is leszek, ügyvéd is leszek, miniszterelnök és csillagász, és azonkívül megfejtem lóugrás szerint a világrejtvényt.