Lusta vasárnap délután volt, amikor Zoli csúzlival a kezében kiosont a hátsó kertbe. Igaz, matekházit kellett volna írnia, de jobban érdekelte a hátsó kertben rügyező cseresznyefa, s az ágain csivitelő verebek.

 

Kedd délután, iskolából hazafelé jövet kopott gumiszalagot talált egy gyalogátkelőnél, amiből még aznap összehozta a csúzlit. Azóta dugdosta a zoknisfiók mélyén, és gyűjtötte a közeli építkezés sóderjéből a gömbölyűbb kavicsokat.

 

Megeresztett pár lövést, amik a deszkakerítésen koppantak. Kicsit feljebb célzott, füle mellé húzta a gumit, és becélzott egy verebet. Szellő rezegtette meg az ágakat, amikor a kavics kirepült, jajkiáltás hallatszott, s a következő pillanatban valami Zoli lába elé pottyant a semmiből.

 

Hüvelyknyi kis lény ült előtte a földön. Fehér ruhája, mint a cseresznyevirág szirma, bordó cilindere, mint a cseresznye héja, orcája piros, mint az érett cseresznye húsa. Két szeme volt csak barna és kemény, mint a cseresznye magja, ahogy dühösen felnézett.

 

– Nézd meg, mit csináltál! Kilőtted alólam a Déli Szelet!

 

– Ki… Ki vagy te? – hebegte Zoli.

 

– Ki vagyok, ki vagyok – dohogta a csöppség, miközben felállt és leporolta magát. – Tündér Cseresznye vagyok, a cseresznyetündér.

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)