Akár az Óperenciás tengeren túl is történhetne, mégis az Üveghegyen innen történik, hogy Mátyás király meg az udvari bolondja álruhát öltenek, hogy leosonjanak a városba. Amint kilépnek a kapun, hármas úttorkolatban találják magukat. 

 

– Ez eddig nem volt itt – dörmögi a bolond.

 

Valóban nem, gondolja Mátyás király, fennhangon azonban csak annyit mond:

 

– Menjünk a középsőn. – Úgy is cselekszenek. 

 

Pár tucat lépés után éjszakai ragyogás fogadja őket. Nem értik, mi történik velük, mégis haladnak tovább. Az érthetetlenül széles utcák háta kemény, és bár hepehupás, mégis szokatlan módon az. A házak furcsák, és tömérdek van belőlük. Ezzel szemben kevés a fa, ám számtalan csupasz, katonás sorban álló törzs meredezik az ég felé, lombkorona nélkül. Hegyükben egyetlen, hatalmas levél. Abból ered az éji világosság.

 

– Valami itt nincs rendben, komám – dünnyögi a bolond, s éppen, hogy el bír ugrani egy önmagától járó batár elől. 

 

Szájtátva mászkálnak egy ismeretlen város utcáin, amelyről alig hiszik, hogy a saját fővárosuk. Márpedig annak kell lennie. A különös ruhájú járókelőktől nem tudnak fölvilágosítást kérni: rájuk se hederít senki. Végül egy padon, számtalan hasas batyu közepette üldögélő, ápolatlan szakállú férfiúhoz fordulnak.

 

– Atyámfia! Áruld el, hol vagyunk?

 

– Jó vicc – heherészik a torzonborz alak. – Budapesten, hol másutt?

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)