Horatius (ejtsd: horáciusz) ókori római költő óva int a szélsőséges életmódoktól, a különféle tobzódásoktól éppúgy, mint az önsanyargatástól. Úgy véli, mindenkinek meg kell találnia az arany középszert. Lényegében igaza van, de mint minden világraszóló bölcsesség, ez is túl általános, és ezért könnyű félreérteni. Nem lehet jó élete annak, aki úgy igazodik a „középszer”-hez, hogy nincsenek erős érzelmei és szívdobogtató vágyai, aki nem akar kitűnni semmiben, nem mond önállóan véleményt – aki megelégszik a jellegtelen közepességgel. Megbújik a tömegben.

 

Az arany középszer helyett egyébként gyakran arany középutat emlegetnek és ajánlanak. Ez is jelentheti a szélsőségek ellenében a szokványosabb lehetőség választását (a kitaposott utat), amit sokan az „arany” jelzővel eleve értékesebbnek minősítenek. Nem biztos, hogy csakugyan értékesebb.

 

A népmesék hősei gyakran bandukolnak erre-arra szétváló, többfelé elágazó utakon, s nekik kell kiválasztani a boldogságba és gazdagságba vezetőt. A leleményes királyfi vagy a szegényember legkisebb fia – rengeteg akadályt legyőzve – azért lesz sikeres, mert megérzi, esetleg valamely jótettéért cserébe megtudja, melyik az igaz, a neki való út. Persze előfordul, hogy gonosz erők megpróbálják eltéríteni, álságos tanácsokkal félrevezetik, és még nehezebbé teszik a célba jutását. Sőt, Mirigy boszorkány a Csongor és Tünde című dráma első felvonásában fogadkozik, hogy jótevőjén – a kötelektől szabadító Csongoron – bosszút áll, s ha teheti, meg is fojtja. Hogy miért? 

 

Hát mert ő Mirigy! 

 

Vörösmarty Mihály verses darabjában mesehősöket szerepeltet – mesevilágban. Találkozunk tündérrel és cselszövő boszorkánnyal, ördögfiakkal és különös vándorokkal; a mesejáték valódi főszereplője, „az égi szépet” kereső Csongor meg mindenekelőtt a költő legszemélyesebb ábrándjait és kétségeit mondja el. Vörösmarty a mű születésekor harmincéves volt, akkoriban egy harmincéves meglett korú férfinak számított, ő mégis „kezdőnek” érezte magát. Még csak ábrándozott a nagy, világjobbító tettekről – és a boldogságot adó, romantikus szerelemről. Nehéz gyerek- és ifjúkora ugyan szorgalomra, kitartásra ösztönözte, de tudásvágyát és tenniakarását nem csillapította sem a rengeteg elvégzett munka, sem az anyagi szűkösség. A történelmi körülmények, a magyar reformkor adta feladatok pedig pezsdítették.

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)