Nakonxipánban hull a hó

csibéim nem hülyéskedek

datolyán pálmán kókuszon

zöld hópihék fehérlenek

– ezt a négy sort Kormos István írta, akinek pompás könyveit, például a piszén pisze kölyökmackó, Vackorkalandjait elbeszélő verses meséit bizonyára ismered, és azért idéztem képnézésünk bevezetőjéül, mert az egyébként felnőttekhez szóló hosszú vers festőnkhöz kapcsolódik. Többféleképpen is. A címe (az idézet első sora) Gulácsy egyik legismertebb-híresebb festményének címét (Na’Conxypanban hull a hó) veszi át,és a festő szemlélete szerint halad. Ennek lényege, hogy a valóság többféle, és ami kézzel meg nem fogható, kilóval nem mérhető, például az érzéseid és gondolataid, az is van, csakugyan – „nem hülyéskedek”. Része az egésznek. Nem ugyanúgy, mint a kézzelfogható dolgok és tények, de azoktól elválaszthatatlanul és elevenen. Minden festő így dolgozik, enélkül nincs művészet, de ahány alkotó, annyiféle módon (formában) és arányban jelenik meg. Gulácsy műveiben ez a káprázatos valóság főszereplő, pályája során egyre hatalmasabbra nőtt, a mindennapi élettől egyre távolabbra került térben és időben, és így menedéket adott a világ, az élet szorításaival szemben. Sajnos, csak átmenetileg, mert az első világháború idején Gulácsy idegrendszere megroppant, élete utolsó másfél évtizedét elmegyógyintézetben töltötte.

1882-ben született. Szakmai képzését Budapesten kezdte, aztán Rómába, Firenzébe, Párizsba tett tanulmányutakat. Első gyűjteményes kiállítását 1907-ben rendezte, a következő évben jelentős díjat kapott, Nagyváradon olyan festőkkel együtt szerepelt, akik közül többel már a Szitakötőben is találkoztál (Rippl-Rónai, Czóbel, Tihanyi), itt ismerkedett meg Juhász Gyula költővel, s kötöttek életre szóló barátságot. Színházi díszleteket, kosztümöket is tervezett, grafikusként is elismerték. Ha anyagi helyzete engedte, újra meg újra visszatért Olaszországba, ahol a múzeumok és kisvárosok világában otthon érezte magát. Képzeletvilágát,mesefiguráit, történeteit az itáliai táj is alakította. Gyakran festett önarcképet, magát is belehelyezve fantasztikus történeteibe, jelmezes szereplői sorába – de azt is mondhatjuk, hogy jószerével minden figurája ő volt: a bohóctól a papig.

Ezt az Önarcképet pályája kezdetén festette, Firenzében, s itt még álarc nélkül látjuk őt, a káprázatos valóság a pontos, köznapi ábrázolásban érzékelhető, ahogy az olasz táj előtt céltudatosan szembefordul jövőjével, adottságaival. Igaz, ehhez erőfeszítésre van szüksége, igaz, arca árnyékba borul, alakja tömbszerű, szinte szoborszerű, de a fénylő térben éppen így tudja tartani magát. A háttérben kígyózó sötét ciprusok, a sárgán izzó domboldal kövekkel, házakkal és gomolygó felhőkkel roppant erőket sejtet, de háttér marad.

Ahogy az Önarcképen a drámai feszültség uralkodik, a mellékletben látható Tavasz a természetes oldódás, azonosulás meghitt szépségébe vonja nézőjét. A címszó pontosan eligazít, tavasz van, de az már eldöntetlen, hogy hajnal vagy alkony. A lemenő vagy felkelő nap gyengéden megvilágítja oldalról az eget és földet összekötő, függőleges nyárfákat. A lenti lankás, füves tájon szelíd gyalogút kanyarog, a felhős égbolt mesésen, szinte ünnepélyesen színes. Mégsem egyszerű tájképet látunk. A gyalogút távoli pontján sötét köpenyes, kalapos alak megy, az előtérben álló nyárfa mellett virágkoszorús, tündéri kislány jön, körülötte lepkék röpdösnek a fénysugárban. A kislány testének alsó harmada nem látszik, de a virágos-füves emelkedő nem vágja el, inkább megtartja vízszintesével alakját. S a képet nézve lehet kérdezni, a két alak összetartozik vagy sem, de bármi is a válasz, a föld, égbolt, fény, árny, domb, út, ember harmóniája kétségtelen.

A Na’Conxypanban hull a hó címhez eredetileg tartozik egy kiegészítés is, ami nem olyan dallamos, de ha beszélünk róla, érdemes idézni: Egynapos hó.A festmény hosszúkás formája, függőleges vonalakkal tagolt tere, s hogy a nézőpont is fönn (és benn!) van, különös rálátást kínál a nézőnek, az álomszerű lebegésérzetét kelti. Egy délszaki városban működő kávéházból nézünk ki a frissen hulló-fehérlő, havas világra, borzongató szépségére. Nem kérdezzük, hol van Nakonxipán (Gulácsy azt írta a köréje szőtt meséjében, hogy a hold és Japán között), csak gyönyörködünk önfeledten, és megesik velünk, amit Kormos István idézett verse másik strófájában így dalol el:

szemem húnyom s belső faláról

elém nyüzsög Nakonxipán

orrom előtt datolya kókusz

zeppelinforma marcipán