Volt egyszer egy öreg fa, azon meg egy madárijesztő, Langaléta Levente. 

 

Tavasszal a fa kitárja ágait-ajtajait, a madárijesztő betessékeli a cinkét, a rigót: 

 

– Tessék, tessék! Friss hernyó, ropogós cserebogár! 

 

Nyáron a fa cirkusz: bukfenc, légtorna és kötéltánc a műsor, Langaléta Levente vezényel és hangolja a hangszereket. Ősszel a madárijesztő igazi madárijesztő. Csak a földről enged szedegetni.

A tél nehezebben telik. A madarak ilyenkor meglátogatják, bebújnak zakója ujjába, a zsebekbe, a kalapja alá, mesét mondanak, dalolnak. Nem is tudja, mi melegíti igazán – a sok pihe, boholy, amely összegyűlt a kabátjába vagy a mese, a dal?

 

Az egyik télen az öreg gazda elköltözött. Messze mehetett, mert a tavaszi nagytakarításkor kidobták a régi ládákat, szőnyegeket. Új gazda jött a házba. Megnyeste a fákat, fiatal csemetéket ültetett. 

A madárijesztőnek is előhozott egy régi katona-kabátot, szétfoszlott kalapja helyére kannát illesztett. Megcsodálták a cinegék, a verebek! 

 

– Látjátok, új ruhát adott. Megbecsül, nem mint a régi! – dicsekedett Langaléta Levente.

 

Jött az új gazda, konzervdobozokat, lyukas pléhcsészét, görbe pléhfedőt hozott, felkötözte a madárijesztő két vállára.

 

– Kitüntettek! Közelebb jöhettek, megcsodálhatjátok a kitüntetéseimet! 

 

Csodálták, csodálták a madarak. Csak ne volna az a nagy csörömpölés! 

 

Az új gazda térült-fordult, korhadt létrát hozott. Nekitámasztotta a fának, a legfelső fokához drótozta a madárijesztőt.

 

– Előléptettek! Ez a legmagasabb fokozat, ennél magasabb nincs is! – mondta, de nem hallotta senki, mert szavait elnyomta a kitüntetések csörömpölése. – Én vagyok Első Langalétra! Langalétra Levente, a létrakirály! 

 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható.)