Kricsfalussy Beáta

Párnáról párnára

Ki gondolná, hogy olyan hétköznapi tárgynak, mint a párna, a különböző kultúrákban a történelem folyamán milyen sokféle jelentése és használati módja volt. Bizony, hosszú út vezetett a mai pihe-puha párnákig.

 

A legkorábbi feljegyzések Mezopotámiából származnak, i. e. 7000 körül. Ezek a kezdetleges párnák kőből készültek, félhold alakú mélyedéssel a nyak alátámasztására. Elsősorban a földön kúszó-mászó bogarak távoltartására szolgáltak. Az egyiptomi fáraók sírjába türkiz-, elefántcsont- vagy fapárnákat tettek. Valószínűleg a vallási szertartásokban volt szerepük, mert a fejet szent testrésznek tekintették, az életenergia fenntartásához és a démonok elűzése miatt tehát fontos volt az alátámasztása.

 

Régen Afrikában is vallási eszközként használták a fából faragott párnákat: segítségükkel próbáltak kapcsolatba lépni az elhunyt ősökkel. Az országonként változó – esetenként dupla kialakítású – fejrészeket még ma is használják a jellegzetes, bonyolultan fonott hajviseletek alátámasztására.

A hagyományos kínai párnák egészen a 14. századig kemények voltak, mert úgy tartották, a puha párna elvonja az életerőt. Az átlagosan 15 cm magas párnák kőből, fából, bronzból és porcelánból készültek és más mindennapi tárgyakkal együtt nagy számban kerültek elő a korabeli sírokból is. A porcelánpárnák voltak a leggyakoribbak. Változatos alakzatokban, épületet, állatot, embert ábrázoltak. 

 

A párnák festett motívumait a szokások, a divat, a helyi kultúra határozta meg. Az akkori életmód-tanácsadó kiadványokban olvashatjuk, hogy a porcelánpárnák azon kívül, hogy szépek, élesítik a látást, csillogóvá teszik a szemet és kellemes álmot biztosítanak. A leggazdagabbak jádéból készült párnára hajtották fejüket. Úgy hitték, ez a ritka és drága kő növeli az intelligenciát, elmulasztja a fejfájást, kigyógyít a mélabúból és egyéb betegségekből. 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható.)