A barlang előtt üldögéltek: a királyfi meg a Hétszínfejű Sárkány, és limonádét kortyolgattak öblös pohárból. A táltos paripa távolabb legelészett. A domboldalt figyelték, a roskadozó szőlőtőkéket és a messze lent elterülő Mesevilágot.

 

– Mihez kezdjek veled? – kérdezte a királyfi.

 

A sárkány megvonta szárnyát, megvakarta Vörösfejet, aztán a másik vöröset is, aki Fehérfej volt, csak érzékeny pikkelyei leégtek a napsütésben.

 

– Ha tudom, hogy ez lesz belőle – szabadkozott Zöldfej –, csendesebb lettem volna.

 

– Jó, mindegy már – sóhajtott a királyfi. – Megtörtént. Bömböltél, én meg útnak indultam a palotából.

 

– Tényleg ne haragudj! – mondta Fehérfej. – A forróságra érzékeny vagyok, amúgy is eléggé fejfájós, és ugye, hét fejjel hétszer gyakoribb, és...

 

– Hagyd már abba, a végén az én fejem is megfájdul. Fájt, ordítottál, jöttem. Eddig tiszta sor. 

De nincs semmi, amiért megbüntethetnélek?

 

A sárkány bűntudatosan lesütötte a szemét.

 

– Semmi.

 

A királyfi a szája szélét rágcsálta és a varázs-kardjával babrált.

 

– Én jó vagyok – magyarázta. – Csak gonoszakat büntethetek. Te nem vagy gonosz. Limonádét kevertél nekem. Most akkor mit csináljak?

 

– Menj haza! – mondta Kékfej. – Mondd el az igazat!

 

– Nem lehet – csóválta fejét a királyfi. – Nem mehetek vissza a palotába, amíg meg nem büntettem a gonoszt. Kalandok is kellenek. És kardozás. Ez a szabály.

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható.)