Korábbi képnézéseink során már szó volt róla: ha meg akarjuk mondani, miért tetszik egy mű, néhány tényt és fogalmat ismerve könnyebben közelíthetünk hozzá. A legfontosabb, hogy a modern festő nemcsak a kívülről látható dolgokat, hanem a belül elképzelteket, az érzett és gondolt jelenséget is törekszik megfesteni, és mindig egyéni módon. 

 

Korniss Dezső 1908-ban született Besztercén. Tanulmányai után, még fiatalon, ő is eljutott Párizsba, ahol a modern törekvések megismerése mellett egy hangverseny élménye egész életére, művészetére döntően hatott: Bartókot hallotta zongorázni. Ez indította el a magyar népművészet felé, s vezette egyik főművének, a Tücsöklakodalomnak megalkotásához (itt, az oldal tetején látható). Hazatérve találkozott Vajda Lajossal, a modern magyar képzőművészet meghatározó alakjával, kapcsolódott hozzá, és a Szentendrén dolgozó többi festőhöz is, köztük olyan művészekhez, akiknek képeit már itt a Szitakötőben is néztük, például Anna Margit és Bálint Endre másként jellegzetes műveit. 

 

Korniss a második világháborúban katonaként fogságba esett, ’45-ben szabadult, főiskolai tanár lett, de néhány év után megfosztották állásától. Iparművészként dolgozott eztán. Plakátot, díszletet és bábokat tervezett, később filmeket is rendezett, a korszerű törekvések jeles képviselője volt minden téren, de elismerést csak élete végén kapott. 1983-ban három kiállítása is volt. 1984-ben halt meg.

Korniss Dezső a moden festészet irányzataira utalva egyszer úgy jellemezte magát, hogy ő „konstruktív szürrealista”. Aki ismeri a két kifejezés jelentését, elsőre azt gondolhatja, hogy ez nem lehetséges, hiszen a két módszer ellentmond egymásnak. Hogyan találkozhat egy képen a tiszta, világos értelemmel teremtett (konstruktív) szerkezet és az álomszerű, képzelt (szürrealista) alakzat? Úgy, ahogy ezt például a ’47-ben készült Bölcső is mutatja, melyen a harmonikus, ringó mozgás vonalai, a színek harmóniája szerető gyengédséggel idézi föl az ősi témát. 

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)