A holt-Tisza töltésén üldögéltem, Laffantyú kutyám kószáló őszi gyíkokkal játszott, Böhönc manó a vállamon üldögélt. Süttettem magam a bágyadt nappal, bámultam a ritkás gyékény barna buzogányait, hagytam, hogy átöleljen a vénasszonyok nyara. Hosszú, fehér ökörnyálak úsztak a lenge szélben. Tudvalevő, hogy pókcsemeték készítik ezeket a repülő szerkezeteket, így szállnak új otthonuk felé.

– De jó lenne repülni! – méláztam félhangosan.

– Igazán szeretnél? – kérdezte Böhönc manó.

– Mindenki szeretne, én meg különösen!

– Akkor küldd haza a kutyát! 

– Itt a kapukulcs, vigyázz a házra! – mondtam Laffantyúnak. 

Ugyanis egészen jól értek kutyául, és törve ugyan, de beszélek is. Kisfiú koromban egyszer nagyon beteg lettem. Akkoriban még nem ismerték a mai gyógyszereket, izzasztóteát kaptam, de lázam nem csökkent, ki kellett hívni az orvost.

– Na, komám, kutyául nézel ki, és látom, kutyául is érzed magad – mondta a doktor bácsi, és megírta a receptet, amit csak a patikus tudott kiolvasni. 

A kotyvaléktól valóban jobban lettem, és el is feledtem hosszú évekig a dolgot. Már őszült a hajam, amikor ismét rám tört a kór. 

– Hú, de kutyául érzem magam! – vacogtam. 

Erre a lábamnál szundikáló Laffantyú rábólintott:

– Látszik rajtad. 

A meglepetéstől még vacogni is elfelejtettem, de aztán belenyugodtam, hogy Laffantyúval elég jól megértjük egymást. A többi kutyával kicsit lassabban boldogulok.

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)