Ide figyelj, ez titok, de el kell mondanom. S kinek, ha nem neked, akivel jóban vagyok!

Kisgyerek koromban történt, még nem sokat tudtam a világról, oviba jártam, de már minden érdekelt. Hallgatóztam, hogy a felnőttek mit beszélnek, s ha nem is értettem mindent, néhány szó vagy mondatfoszlány utat talált a fejembe. Gondolom, te is voltál így ezzel. Egyszer ezeket a szavakat hallottam az asztal mellől – azt hiszem, nagyapa szájából:

– ...Jó az a főd... Amit ledugsz a fődbe, az mind kinő... Többszörösen.

Hát, ezen alaposan elgondolkoztam. Mert nagyapa komoly ember volt, aki csupa igazságot mondott. Egyszer az ölébe vett, és fölmutatott az égre:

– Nézz fel és csukd be szemed, tátsd ki szád! Ha jól csinálod, belerepül egy savanyúcukor...

Erre én felnéztem csukott szemmel az égre, szélesre tátottam a szájam, és valóban beleesett egy cukorka! Szóval, nagyapának hinni lehetett. Ha ő azt mondja, hogy amit ledugnak a földbe, az mind többszörösen kinő, biztosan úgy van. Milyen nagyszerű volna, ha elültetném a hintalovamat, Pejkót, és kinőne a földből öt vagy hat hintaló... Vagy az ólomkatonát, amit Jóskától kaptam a születésnapomra!

Az ólomkatonával kezdtem. Ástam egy lyukat a kert végében a kerítés mellé, beletettem az ólomkatonámat, betemettem és – vártam. Nagyot néznek majd társaim az oviban, ha megmutatom a földből kinőtt hadsereget! De az ólomvitézek csak nem akartak kinőni, hosszú napok után sem, pedig ovi után egyenesen kiszaladtam a kerítés mellé, hátha...

Végül óvatosan megkérdeztem anyut, hogy amit a földbe ültetünk, kinő-e?

– Bizony ki! – mondta anyu, és hozzátette: – Ha sokat locsolod.

Tehát locsolni kell... Szóval ez volt eddig a hiba. Most már biztos voltam a dolgomban, és az ólomkatona mellé temettem egy szép ezüstkanalat, amit a konyhafiókból csentem el... Nagyi kedvence volt a kávézáshoz. Hogy örül majd, amikor eléje teszem az öt-hat újonnan nőtt ezüstkanálkát!

Fogtam a kis kézikannát és jól meglocsoltam mindkét dugványomat. S vártam. Ismét napokig. Közben nagyi rémülten kereste kedvelt kiskanalát a konyhában, mindent felforgatott, a fiókok mélyére nézett és elképedve mondta anyunak:

– Aranyom, eltűnt a kis ezüstkanalam! Nem láttad valahol?

Sajnáltam nagyit, de arra gondoltam, biztosan megbocsátja tettemet, amikor meglátja a sok kis ezüstkanalat. Már nyár vége volt és egyre türelmetlenebb lettem, mert semmi nem akart kinőni a földből. Az ólomkatonával sem játszhattam. Végre rászántam magam és óvatosan megkérdeztem az óvónénit, hogy amit elültetünk, mind kikel-e? S akkor ő elmagyarázta, hogy magnak vagy palántának kell lennie az ültetvénynek...

Képzelheted, mennyire szégyelltem magam! De nem mondtam el senkinek. Hazaérve kiástam az ólomkatonát és az ezüstkanálkát a földből. Csupa sár volt mindkettő. A kanálkát alaposan kifényesítettem, és visszacsempésztem a konyhafiókba. Nagyi nem tudta mire vélni a csodát, mikor megtalálta. Én pedig megfogadtam, hogy előbb kérdezek, és jól megforgatom a fejemben, amit hallottam. Ezt ajánlhatom neked is.

De a történetemet, becsszóra, ne meséld el senkinek!