A méhcsípés fájdalmas, s gyenge vigasz, hogy a szúrás után a méh elpusztul, mert a sebbe beleakadó fullánkjával együtt egyes belső szervei is kiszakadnak. Amikor egy méh a szúrásával védi a betolakodó ellenségtől a kaptárt és a benne felhalmozott táplálékot, életét áldozza a többiek érdekében. 

 

Nagyon izgalmas kérdés, hogyan alakulhat ki egy élőlényben, hogy saját életénél fontosabbnak ítéli a társak érdekét. Más állatok esetében ugyanis minden mást felülír a saját élet megvédése, s így a saját tulajdonságok utódokban való továbbörökítésének lehetősége.

 

A válasz a méhek szaporodási rendszerében rejlik, amely egészen más, mint például az emlősállatoké. Nézzük a részleteket! Amikor a kaptárból egy új, fiatal anyaméh – a királynő – kirepül, és új családot alapít, párzik a vele együtt kirepülő hímek – a herék – egyikével. Párzáskor a hímivarsejtek a királynő szervezetén belül külön tartályba kerülnek, és akár éveken keresztül megőrződnek. Amikor az anya az új kaptárban elkezdi a peterakást, választás előtt áll. Vagy úgy rak le egy petét, hogy megtermékenyíti a raktározott hímivarsejttel, vagy nem. Persze nem úgy választ, hogy előtte eltöpreng, hanem ösztöneinek engedelmeskedve hol az egyik, hol a másik megoldást követi. A megtermékenyített petéből nőstény utód lesz, a másikból hím. Nőstény utódból sokkal több keletkezik, mint hímből. 

 

A nőstények sorsa kétfelé ágazik. Ha a megtermékenyített pete az átlagosnál nagyobb üregbe kerül és táplálékként folyamatosan méhpempőt is kap (ami a dolgozók garatmirigyének váladéka), akkor igazi nőstény – vagyis méh-királynő – fejlődik belőle, ellenkező esetben fejletlen nőstény, vagyis dolgozó. Öröklött tulajdonságait tekintve tehát a királynő és a dolgozó egyforma. Dolgozóból van legtöbb egy kaptárban; velük találkozunk a réteken, ők végzik a virágok beporzását, ők gyűjtik a mézet.

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható)