Gyerekkoromban minden iskolának volt kórusa, némelyiknek nem is egy. Ott és az ének-zene órákon sokat énekeltünk. A tanórákon előfordult, hogy valaki kicsit dörmögött, mert félrecsúszott nála a dallam egy-egy hangja. De csak az ügyetlen tanár és a rosszindulatú osztálytárs gúnyolta ezért. A jó tanár segített, mert azt tanulta Kodály Zoltán szavaiból, hogy nincs botfülű gyerek.

 

Kodály és egyik kiváló tanítványa, az ugyancsak zeneszerző és tanár Ádám Jenő dolgozta ki a Kodály-módszer néven világhírűvé vált zenetanítási elvet, amely a gyerekeket az énekléssel közelíti a zenéhez. Mindenütt, ahol alkalmazzák, először az adott ország népdalait tanulják meg a gyerekek, azután fokozatosan ismerkednek a nagy zeneszerzők darabjaival. 

 

Nagyon rossz szokás – bizonyára ti sem szeretitek –, amikor a felnőtt arról papol, bezzeg az ő gyerekkorában mi volt jobb… Nem akarok ebbe a hibába esni, de sajnos, igaz: ma gyakorta hallok gyerekeket és felnőtteket olyan káoszban énekelni, hogy alig hallom ki a kulimászból a dallamot. Ilyen „maszat-danászás” még a rádióban, tévében is előfordul, nem is beszélve a futballmeccsek előtti himnuszozásról, ahol 11 játékos legalább 11 hangmagasságban, a dallam hangközeit nagyrészt figyelmen kívül hagyva zengi nemzeti énekét. 

 

Nem a gyerek hibája, ha hamisan énekel. A tiszta éneklés nem „fájdalmas”, nem nehezebb, mint a testnevelés órán egy mozdulatot szabályosra kimunkálni. 

 

De miért fontos tisztán énekelni? És miért fontos egyáltalán énekelni?

 

Az „egyáltalán”-ra talán nem is kell válaszolni. Hiszen minden gyerek – felszólítás nélkül – pici korától énekel. énekel, mert lelke van, a lélekben pedig felgyülemlik a panasz is, a vidámság is, s amikor felgyülemlik, legkönnyebben énekkel fejezhető ki. Mondhatnád, hogy ha elesünk, nem fakadunk bánatos dalra, hanem sírunk. Vagy ha a várva várt vendég megérkezik, nem dalolunk neki öröméneket, hanem sivítva odarohanunk hozzá. Igaz, de nem csak hirtelen élmény válthat ki hatást. Ha összesűrűsödik bennünk az érzelem – márpedig mindenkiben sűrűsödik jó és rossz hangulat –, egy dal eléneklése feloldja a feszültséget. Ha vágyakozunk valaki után, ha új barátot szereztünk – de hiszen ti is tudjátok –, jó dalra fakadni. A népdalok is úgy keletkeztek, hogy az emberek a szerelmet, a társak elvesztését, a jó termés örömét és sok egyebet „kiénekeltek magukból”. 

 

Sokszor együtt daloltak. Nem mondom, a fonóban sem feltétlenül a szolfézsóra szelleme uralkodott, de a parasztasszonyok igyekeztek eltalálni az azonos hangmagasságot. Akkor ugyanis szépen szólt az énekük, felemelően, lélekből jövően, lélekre hatóan. S ők egyszerre voltak dalaik előadói és a közönség is. Ha közösen fegyelmezetlenül, összevissza éneklünk, nincs rend-érzetünk, olyan az ének, mint a szoba, amelyben itt egy tolltartó hever, ott a tegnapi vajas kenyér megmaradt darabja, amott a falra szánt új poszter gyűrődik, és nem találunk semmit, főleg nem, amikor a legjobban keressük. A vaj összekeni a posztert, a tolltartóban eltörik az új toll, mert a dzsumbujban rálép valaki. 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható)