Az ágyban fekszem, az este már bemászott az ablakon, a lusta álom azonban még a városban maradt. Árnyjátékkal fogom idecsalni, gondolom felülve, és rögvest össze is fonom két kezem a lámpa előtt. Gondolkodom egy ideig, hogy mit teremtsek a falra, majd úgy határozok, egy nyúllal kezdem. Meg is jelenik a fehérre kent tapétán, fülét mozgatja, serényen szaglászik gyanakvó orrával. Ujjaimat most áthelyezem, ormány nő a nyúl pofáján, s agyar lesz fogából, hosszú füle két tányérrá lapul. Mélabús elefánt legyezgeti fülét, még a nyitott ablak előtt leomló vékony függönyt is meglebbenti. Két tenyerem ekkor egymásnak nyomom, az elefántot kígyó falja fel, mint abban a lázas mesében, amiből tegnap néhány részletet felolvasott a tanár néni. Jobbra-balra tekergőzik a kígyó, csapdos a farkával, sziszeg a nyelvével, néha felém fordul, olyankor meg is rémülök tőle. Nehezen tudom szétválasztani tenyeremet, mintha a kígyó szorítaná össze, aztán mégis sikerül, és megkönnyebbülten látom, hogy a tapétán ártalmatlan csiga kúszik tovább. Lassan, lassan araszol, lassan és nehézkesen, terebélyesre nőtt és súlyos testével szemhéjamat is lejjebb vonja. Közeledik az álom, tudom, füstszerű köpenyét már bedobta maga előtt a szobába, már csak át kell másznia az ablakkereten. Kezem szinte magától mozog, agyam már zsibbadt, alig-alig uralja testem, az ujjak elválnak egymástól, és szétfeszülnek, mint a nagyravágyó fák ágai, a falon fekete óriásmadár nyitja szét szárnyait. Gyomromban érzem a szárnyak csapásait, ijeszt ez a madár, mert olyan, mint egy denevér. Dőlök hátra, kezem közeledik a lámpához, a denevérmadár még hatalmasabbra nő. Rettegve figyelem. Most biztosan elkap, szemem elé tartom a kezem, már alig látok valamit. Sötétben hanyatlok az ágyra, dobban a parketta, beugrott végre az álom. Gyere, suttogom neki, hogy a madár meg ne hallja, gyere, itt vagyok!