Ötszáz, ezerötszáz vagy kétezerötszáz évvel ezelőtt senki sem értette volna, semmilyen nyelven, mi az, hogy szellemi tulajdon. Úgy tartották, a gondolat, a képzelet, az érzékenység, a tehetség – minden újítási ötlet, feltalálás vagy műalkotás alapja – isteni adomány. És hogyan kereskedhet azzal az ember, ami nem az övé?! Máté apostol Jézus tanításait tolmácsolva tömören ezt írja: „ingyen kaptátok, ingyen adjátok!”

Jellemző, hogy a 11. századi Kínában már létezett könyvkereskedelem, de a szerzőnek nem járt semmiféle fizetség, a vásárlónak csupán a papír, a tinta meg a forgalmazás költségét kellett megtéríteni. A lopást rettentő szigorúan, kézlevágással büntető mohamedán törvénykezés pedig a könyvlopást nem tekintette tulajdon ellenivétségnek, hiszen a tolvaj Isten igéjét akarta elérni.    

De ha nem volt jogdíj, miből éltek az alkotók? Örökölt vagyonból, mert többnyire a módosabb családba születettek tanultak – rabszolgák, jobbágyok vagy kiskereskedők nemigen foglalkoztak művészettel és tudománnyal. És még gyakoribb volt, hogy főúri pártfogókat szereztek. A királyok, fejedelmek, hercegek ugyanis udvari festőket, zenészeket, csillagászokat, sőt, egész színtársulatot alkalmaztak önnön dicsőségükre. Mindennapos gyakorlat lett, hogy az írók egy-egy tehetős úrnak ajánlották művüket. Mai olvasónak ugyancsak visszatetszőek, már-már gyomorforgatóak ezek a könyv elejére tett szövegek, ahogy a szerzők alázatosan magasztalták remélt mecénásukerényeit. (Az ókori Rómában élt  a gazdag Maecenas (ejtsd: mécénasz), aki arról lett híres, hogy kiváló költőket támogatott.)

A polgári kor kezdetén, a 18. században éppen azzal érveltek a szerzői jogfeltalálói és hívei, hogy az alkotóknak valahogy meg kell szabadulni a feudális függéstől. S hogy az emberi elme nem kézzelfogható termékeit is megilleti a védelem.

Az elmúlt háromszáz esztendőben nagyon sok vitát kavart a szellemi tulajdon kérdése.
A legalapvetőbb, hogy lehet-e a szellemit ugyanúgy kezelni, működését, eredményeit törvényekkel szabályozni, mint bármely dologét – az ingó és ingatlan javakét? Egyáltalán: hasonlítható-e a regény, a szimfónia vagy a fizikai törvény a lakáshoz, az ékszerekhez vagy a bankbetéthez? Magántulajdonná tehető-e a kulturális érték, ami mégiscsak a közösség tulajdona, mint a levegő? 

Ha magadban töprenkedsz ezeken vagy megbeszélitek az osztályban, érdemes megfontolni: a megannyi kétértelműség abból is fakad, hogy nehezen választható el a szellemi termékek kereskedelmeés védelme. Az alkotásokat és találmányokat ugyanis nem csupán hajlamosak egyesek ellopni, de megesik, hogy eredeti jellegétől és színvonalától is megfosztják. Az alkotó viszont, még ha úgy döntött is, művéért nem vár fizetséget, biztosan nem tűrné, hogy bárki bárhogyan változtasson a szabad használatra átengedett szellemi termékén. Képzeld el azt a kalózkiadásúregényt, aminek átírják a befejezését, s az új „változatban”, mondjuk a tragikus vég helyett minden szerencsésen alakul, csak azért, hogy minél többen megvegyék a könyvet, s a tolvaj kiadó minél nagyobb hasznot zsebelhessen be.