Emlékszel A cinege cipője című versre? Móra Ferenc azt írja a kis cinegéről: „Kapkod fűhöz-fához, / szalad a vargához, /fűzfahegyen lakó / Varjú Varga Pálhoz. / Azt mondja a varga, / nem ér ő most arra, / mert ő most a csizmát / nagyuraknak varrja.” Szegény cinegének azóta sincs cipője – de ki lehet ez az elfoglalt, gőgös varga? Vezetéknévként biztosan hallottad már, ahogy ismerős lehet a szűcs vagy a tímár szó is – de tudod-e, pontosan mivel foglalkoznak?

Már a vadászó-halászó ember is felismerte, hogy az időjárás viszontagságai ellen védekeznie kell. Az eszkimók a fókák és medvék bőrét, szőrét használták ruházatul. A megnyúzott bőrt az északi indiánok sokáig rágcsálták, hogy megpuhítsák. Kezdetben a kisebb bőrdarabokat úgy dolgozták össze, hogy kő- vagy csonteszközökkel kilyukasztották a részeket, majd állati béllel vagy növényi rostokkal összefűzték. A mi éghajlatunkon a borjú, marha, őz, kecske, birka és a disznó bőrét használták a hideg elleni védelemre.

A bőr kikészítése azonban nem egyszerű folyamat. A mesteremberek területenként különböző technikákkal dolgoztak. Az állatokról lefejtett nyersbőr gyorsan rothadásnak indul, szárazon keménnyé, törékennyé változik. Véletlenül fedezték fel, hogy ha először lenyesegetik a húsos részeket, majd besózzák a bőrt, használhatóbbá válik. Azt is kitapasztalták, hogy ha mészporral hintik meg vagy megfüstölik, tartósíthatják. Minden állat bőre más és más. Befolyásolja a minőséget az állat táplálkozása és életkora, az éghajlat, és hogy melyik testrészéről származik a bőr. A kesztyűnek való borjúbőr vékony és finom, míg a disznó bőre vastag cipőtalpként szolgál.      

Hajdanán a szűcs készítette a szűrt, mellényt, subát, kucsmát, ködmönt. Értett a bőrrel kapcsolatos szinte minden tevékenységhez – a bőr kikészítésétől a varrásig. Jobban szerette, ha ő vághatja le, nyúzhatja meg az állatokat, mert akkor a bőr egyetlen darabja sem veszett kárba.

A középkorban, a török elleni háborúkban a lovak felszerszámozásához, a nadrágokhoz, csizmákhoz, kocsikhoz különbözőképpen megmunkált bőrökre volt szükség – nagy mennyiségben. Furfangos és kíváncsi őseink az idők során számos módszert kipróbáltak. Tímárnak nevezték a mesterembert, aki a nyersbőrt kikészítette. A vargavarrta a csizmát – ami tartós, de drága holmi volt, ezért dolgozik a versbéli Varjú Varga Pál is „a nagyuraknak”. A mesterek különböző céhekbe tömörültek, és aki szépen és pontosan dolgozott, hírnévre tett szert. De aki rosszul végezte a dolgát, azt kóklernek nevezték.  A szűcsöt úgy is hívták „szőrös bőrös”, a tímár meg a „sima bőrös” ember volt.

A 15. század során vált ki a vargák közül a különleges lábbelik készítője, a csizmadia. Ez sok viszálykodásra adott alkalmat, mert nehezen tudtak megegyezni, hogy ki milyen lábbelit készíthet. A vargák nem akartak lemondani a csizma készítéséről, a csizmadiák pedig más lábbeliket is varrtak.

Általában tavasszal és nyár végén a nagyvárosokban zajlott a cseres bőrök vására. A tímárok a kikészített bőröket cseres bőröknek hívták, mert a nyersbőrt különböző cserzősavakban és más oldatokban áztatták, azaz cserzették. Őket messziről megismerték a szagukról, mert ez bizony bűzös mesterség volt! 

(A folytatás a nyári számban olvasható.)