A múltkor Karinthy Frigyes gyerekkori írásából idéztem, és remélem, meg is győztelek, hogy a gondolat a leggyorsabb „közlekedési eszköz“, még a szárnyas Pegazus, sőt, egy szempillantásnyi idő se kell, hogy ott legyünk, ahol akarunk. Óceánokon és földrészeken kelünk át, meg persze évszázadokon és évezredeken. Az egyetlen, ami utazásunkhoz feltétlenül kell – mert nélküle zavaros és unalmas a kaland –, némi tudás, pontosabban „helyismeret“. Vagyis mielőtt elindulunk – még a nekiiramodás előtt –, jó, ha először is kimondjuk magunkban, hová és milyen korba szeretnénk eljutni. Kínos volna, ha gondolattalanul, csak úgy elsodródnál valahová, és magad sem értenéd, mi történik ott, ahol vagy.

Egy icipici, szobának is alig nevezhető zugot keresünk most fel, ahol Petőfi Sándor éppen a János vitézt írja. Az elbeszélő költeményt ismered, a költőről már sok mindent tudsz – mehetünk? Hopp, már ott is vagyunk! De rettentő szűk ez a hely! Szerencse, hogy igazán, testesen nem kell nyomakodnunk, elég látni az alig huszonkét esztendős Petőfi bezártságát. Furcsa szembesülni a ténnyel, hogy a lobbanékony, energikus fiatalember egy sötét cellácskában viszi hetedhét határon át Kukorica Jancsit. Át Tatárország hegyes-völgyes tartományán, a törököktől dúlt Franciaországon, az óriások birodalmán – egészen Tündérországig.

Amíg nézed őt – nekem úgy tűnik, mozog a szája, és a vers ritmusára mozog karja-lába is, néha toppant, és bele-belecsap a levegőbe, megszívja pipáját és sietősen fúj; valósággal vágni lehet itt a füstöt. Mindenesetre, amíg mustrálgatod a helyet, és magát Petőfit, gyorsan elmondok néhány tényt. Most már, tudom, képes vagy, hogy egyszerre figyelj rá és rám.

Nos, az alacsony, vékony, csupa tűz fiatalember már sokfélét próbált – katonáskodástól a színészetig, házitanítóskodástól a fordításig –, s ennek az 1844-es esztendőnek az elején Pestre gyalogolt, hogy Vörösmarty Mihály segítségével kiadassa verseskötetét. Most, amikor bekukkantunk hozzá, segédszerkesztő a Pesti Divatlap című újságnál, és főnöke, Vahot Imre ad neki szállást a saját lakásában. Ó, ne hidd, hogy jóságból vagy irodalomszeretetből. A szerkesztő alaposan kihasználja költőnket, szerény fizetésébe komoly tételként számolja a „lakást“ – ami csupán egy függönnyel elkülönített kamra. Cselédszobának is nevezik. A pesti házak jó részét egyébként nem is utca és házszám szerint jelölik, hanem a tulajdonos neve után, így az épület, amelynek második emeletén Vahot lakást bérel, a kocsigyáros Kölber nevét viseli.

Azt mondod, ismerős a környék, talán fotón láttad, és a tájék emlékeztet egykori metszetekre is? Persze, hogy láttad. Ma a budapesti Astoria szálló áll a Kölber-ház helyén. A Hatvani utca és Magyar utca sarkán vagyunk – meg ne tévesszen, hogy a Hatvani utcát a mi időnkben Kossuth Lajos utcának nevezik! Pár lépéssel arrébb működik Landerer és Heckenast nyomdája, nemsokára, 1848. március 15-én vagy ötezer ember tüntet itt, míg kiszedik, kinyomtatják a forradalom tizenkét pontos követelését meg a Nemzeti dalt. Ha érdekel – biztos vagyok benne, hogy érdekel –, szellemvasutazásunk után nézd meg a térképen, milyen közeli a forradalom többi nevezetes helyszíne is, milyen kicsi területre zsúfolódik minden: itt a Pilvax Kávéház, ott meg a Nemzeti Múzeum! De ne kapkodjunk, vegyük alaposabban szemügyre ezt a Kölber-házbeli szobát! Az ablakot félig eltakarja a lépcső, jobbról a kiszögellő konyha tetőzete fogja el a világosságot – no meg a szemközti ház tűzfala. Rögtön érthető lesz, miért fohászkodott három hónappal ezelőtt Petőfi A naphoz:

Elballag kelmed fölöttem

Minden istenadta nap,

Kis szobám kelmedtől mégis

Egy sziporka fényt se kap.

Olyan sötét van benne, mint a...

Majd kimondtam, hogy mibe‘;

Legyen egy kis embersége,

S nézzen kelmed néha be.

A napocska persze sem akkor, sem azután nem segíthetett – a gondolat azonban igen! Amikor Kukorica Jancsit elkergeti nevelőapja, s az árva fiú elbúcsúzik árva Iluskájától és nekivág a világnak, nem sejti – de gyanítom, a mesét költő Petőfi sem sejti még –, mennyit kell gyalogolnia, lovagolnia, hajón hányódnia, griffmadár hátán repülnie és óriás vállán utaznia. Ebben a szobában, amit évtizedekkel későbbi emlékezésében maga Vahot is „szűk kalit“-nak nevezett – itt érezni igazán, micsoda erő kell ahhoz, hogy zsiványokat és sárkányt legyőzve, de leginkább a saját elhagyatottságán felülkerekedve Tündérországig vigye Jancsit a lába. Emlékszel, hányszor küszködik a legmélyebb kétségbeeséssel?

...nem nézte egy szemmel sem, hol az ut,

Neki úgyis mindegy volt, akárhova jut.

Vagy a zsiványoknál:

Nekem nem kedves az élet, hát közétek,

Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.

Hanem a keserűség sohasem veszi el az eszét és tisztességét. Ahogyan a mesehősre oly sok mindenben hasonlító „szülőatyjáét“, Petőfiét sem. A szűk helyen, szűkös körülmények és szűkös lehetőségek közepette tervezi-színezi a kivívandó világszabadságot. Szerelmet, barátságokat akar, szabadon megjelenő sajtót, és nem mellékesen nagy költőnek készül. Mi meg – a saját korunkból – jól látjuk, hogy kevés ember váltott be olyan sokat (és milyen rövid idő alatt!) vakmerő ábrándjaiból, mint ő.

És nemcsak makacssága, elszántsága, lelki ereje bámulatos, hanem az is, ahogy világosan látja saját helyzetét. Most mintha te meg én – meg ő is figyelné magát.

János vitéz történetében egyébként nem nehéz felfedezni, mi hajtja a hőst, és a hőst teremtő költőt. A rengeteg megpróbáltatás után egy mozdulatlannak tetsző tenger partján látjuk vitézünket. A parton halászkunyhó áll, az öreg halász szakálla térdig ér – már ahogy a mesékben szokás –, s amikor hősünk kedvesen megkérdezi:

Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya,

Átszállít-e engem tenger más partjára?

– a halász nagyon is hihetően bizonygatja, hogy szíves-örömest teljesítené a kérést, csakhogy az lehetetlen, mert se vége, se hossza ennek a tengernek – ugyanis az Óperenciás fekszik előttük. A szóra – hogy ÓPERENCIÁS! – nagyot dobban János szíve, lelkesült kiáltásába bele se tudja préselni örömét: még hogy lehetetlen! De hiszen annyi minden tűnt már lehetetlennek – Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos – rikkantja; s tudod, akkor hívja sípszóval az óriást.

Vajon a nagy kalandokhoz legelőbb is kíváncsiság kell, ami a legszűkebb „kalit“-ot is végtelenné tágítja?