Ültem a földön, a hátam mögött bort töltöttek, csurgott egyik kancsóból a másikba. Tisztán hallottam, pedig édesanyám jól ráhúzta a fülemre a sapkát, nehogy megfázzak. A csűrben azonban jó meleg volt, fölöslegesen aggódott. Ahogy falatoztam, éreztem is, hogy izzad a tenyerem. A zenészek vidám dallamokat szorítottak ki a dudákból, de még senki sem táncolt, mindenkit lefoglalt az ünnepi lakoma. Két bátyám megállás nélkül hordta a forró kását, a hosszú asztalon frissen sült kenyeret törtek hozzá a vendégek, és olyan elszántan ettek, mintha félnének, hogy nem jut nekik. A csűr bejáratánál tolongtak a bámészkodók, akiknek hely ugyan már nem jutott, de ígéretet kaptak, hogy nekik is akad majd valami harapnivaló.

Szerettem a lakodalmi mulatságokat, mindig jól éreztem magam a forgatagban, de most bántott valami: még reggel elveszett a kedvenc búgócsigám, amit a fiatal, cingár paptól kaptam a születésnapomra. Hiába kereste az édesanyám is, nem került elő.

– Valaki ellophatta – morogta nagyapám a verandán.

Édesapám rá is szólt, hogy ne ültessen bogarat a fülembe, de nekem bizony máris mocorogni kezdett az a bogár, és addig-addig fészkelődött, amíg bizonyosan tudtam: tényleg ellopták a búgócsigámat. Most meg ültem ott a földön, hallgattam a dudások játékát, és közben alaposan végigmértem a vendégeket, egyenként az összes falatozót, hogy kitaláljam, melyik dugdoshatja a búgócsigámat. Az egyik túl hangosan nevetett, azért volt gyanús, a másik egészen kipirult, egy harmadik pedig leszegett fejjel evett, mintha nem merne felnézni és tartana tőlem. Ha összeakad a tekintetünk, nyomban lebukik. Vajon melyikük az?

Aztán észrevettem egy fekete ruhás, nagy szakállú férfit. Az asztal végén, sőt, a sarkánál ült. Kard lógott az oldalán, és nem evett, nem ivott. Aki egy lakodalomba kardot hoz, ráadásul nem is eszik, nem is iszik, az bizony gyanús. Láttam, hogy egy asszony nagyon magyaráz neki, de a nagy szakállú nem nézett rá, csak bámult maga elé, mintha töprengene. Letettem a tányéromat, amit addigra már úgyis tisztára töröltem, felálltam, leporoltam magamat, és elindultam feléje. A csigatolvaj még mindig a gondolataiba merülve ücsörgött, és csak akkor vett észre, amikor mellette álltam. Az asszony továbbra is beszélt és beszélt a fülébe, de ő felemelte a kezét, a nő meg elhallgatott. Felém fordult a kardos, fekete ruhás nagy szakállú, de nem mosolygott, nem paskolta meg az arcom, ahogy a többiek szokták, csak jó mélyen a szemembe nézett. Engem nem fog megijeszteni, határoztam el, és mindjárt ki is húztam magam, felvetettem az állam, hadd lássa, hogy tudom jól: ő volt a tolvaj.

A férfi lábánál kutya várta a lehulló morzsákat, most csalódottan vakkantott, és odébbállt.

– Szervusz! – szólalt meg a férfi.

Mély hangja volt, és valahogy zümmögő, mintha a szakálla beszélt volna, nem is a szája. Édesanyám és édesapám sokszor mondta nekem, hogy ha köszönnek, mindig köszönjek vissza, de én most csak előrenyújtottam izzadt tenyeremet, és azt mondtam:

– Add vissza! Tudom, hogy nálad van!

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)