Mielőtt néznénk Bálint Endre képeit, ismerkedj meg egy francia eredetű kifejezéssel, ami tulajdonságot jelöl, és így hangzik: szürreális. A szó nemcsak festőnk alkotásainál, hanem a 20. századi modern művészet sok világszerte ismert remekénél előkerülhet (a festészetben és irodalomban csakúgy, mint a szobrászatban meg a filmművészetben), és azt jelenti, hogy valóság feletti. Kérdezheted persze, hogy milyen magasan van ez a „feletti”, ez a „szür”, és milyen valóságos tény felett... áll vagy ül… vagy száll?... Álljunk csak meg: ebben a kifejezésben nem távolságot jelez a „feletti”, hanem különbséget, hogy valami más az, amiről beszélünk. Nem tárgyszerűen létezik, hanem úgy, mint például az álom, vagy bármilyen elképzelés.

A poszteren látható kép is ilyen látványt ábrázol: Bálint Endre képzelte el (találta ki) magában. Aztán ecsettel vászonra festette, megvalósította, rögzítette. A festői munka során – alkotás közben – esetleg tovább formálta, amit elsőre megérzett és elgondolt. Ezt nem tudjuk, csak feltételezhetjük; ilyen az alkotás folyamata, természete: a festő nem tudja (csak részben), de csinálja, gondolatait és érzéseit egyszerre követi. Amikor elkészül a kép, címet ad neki, vagyis megnevezi, kiállítja, hogy más is lássa, és a Mélykék világ festményként már a valóság hozzáférhető része – te is nézheted, foglalkoztatja érzéseidet és gondolataidat.

Most következik a nehezebb kérdés. Mi az a szürrealitás, amit a képen látunk? Felelhetünk a kép címével, de akkor újra kérdeznünk kell: és mi az a „mélykék világ”, túl azon, hogy a festő elképzelése? Hogy világ, az rendben van, mert valami egész, összefüggő. Hogy milyen világ, azt is megmondja a cím, bár egy színnel jellemez, és nem mindennapian. A „mélykék” sokféle lehet, és tőled is függ, mit értesz és érzel, amikor hallod, olvasod – és nézed a képet. Látod, hogy mesésen derűs. Táncolós. De akkor már zenés is. A színek, vonalak, foltok, idomok együtt játszanak a térben – és térben vannak, ugye? Van lenn és fönn, közelebb és messzebb. És van legalább három fő-alakzat. Az egyik lenn húzódik, a másik a bal oldalon fényeskedik, a harmadik meg figurát utánoz…

Ezzel át is veheted a szót, mondd te tovább a mélykék világot, ha kedved úgy tartja, bár a mulatságot akkor is élvezheted, ha nem fogalmazod meg, amit érzel és gondolsz, csak engeded, hogy hasson rád, nézed és észreveszed!

Bálint Endre ezt a képet 1947-ben festette, amikor részt vett a Párizsban rendezett második Nemzetközi Szürrealista Világkiállításon. A két másik szürrealista képet, melyet itt látsz, már pályája kiteljesedett időszakában alkotta, 1969-ben az Angyalt, egy évre rá a Vörös kép bagolyfejjel című művet. Első ránézésre föltűnik, hogy közeli rokonai egymásnak, mindkettő mesés, játékos, színvilága finom. 

Végül nézzük a Piros sapkás önarcképet, melyet a festő 1946-ban alkotott, 32 éves korában. Ez még nem szürrealista kép, hanem annak a fiatalembernek a műve, aki 16 éves kora óta tanulta a szakmát, 20 évesen három hónapig ismerkedett Párizsban a modern festészettel, 1936-ban pedig Aba-Novák Vilmos magániskolájában dolgozott (az ő képeit a téli Szitakötőben néztük). 1938-ban volt első kiállítása. Sikerült átvészelnie a második világháború borzalmait, és egyik alapítója volt az Európai Iskola néven működő alkotócsoportnak. 1948-tól politikai okokból nem állíthatott ki, sőt, arra kényszerült, hogy Párizsban éljen. Ott készült és jelent meg híressé vált Biblia-illusztrációja (mintegy 1000 kép, köztük 45 színes). Hazatérte után lassan újra elismerték. 1986-ban halt meg, évtizedek óta hurcolt tüdőbetegségben.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)