Az ó- és újkori világ mitológiai alakjait – a görög isteneket vagy héroszokat éppúgy, mint a Biblia szereplőit és a modernebb, olykor vérfagyasztó legendákkal övezett hősöket – mindig közösségek képzelete teremtette. Nemzedékek során át formálódott egy-egy történet, így aztán sok-sok változatot meséltek ugyanarról. Az örök életű, sohasem öregedő istenek, sőt, a félig-meddig állat-testű lények is emberként viselkednek a mitológiákban, például beszélnek, ravasz terveket agyalnak ki – a létrehozók félelmeit és vágyait jelenítik meg.

A mítoszok után mitikus események nyomába szegődünk. Méghozzá úgy, hogy száz esztendőket ugrunk vissza az időben: milyen volt az 1912-es esztendő? És az 1812-es meg az 1712-es? Egy-egy valóságosan megtörtént esemény miért foglalkoztatta különösen sokat a kortársak és az utódok képzeletét? A történelmi tényekhez miért és hogyan tapasztottak mítoszokat? Kifejezheti-e egyetlen esemény a kor hangulatát?

Nos, éppen száz esztendővel ezelőtt, 1912. április 10-én délben indult el az angliai Southampton (ejtsd: szútempton) kikötőjéből az akkori világ legnagyobb utasszállító gőzhajója, a Titanic. A hajó neve, mint a mitológiai hősöké, egyetlen szóban sűríti viselője sorsát is. A görög mitológia apjuk ellen lázadó óriásaira, a titánokra utal. A névadókat bizonyára elkápráztatta a nagyság, a hatalmas méret, hogy a hajó minden addigit túlszárnyal. Senki sem gondolt bele, hogy a mitológiabeli titánok sorsa a legyőzöttség.
Az ókoriak is úgy tartották, a gőg és felfuvalkodottság – a görögök hübrisznek mondták – végzetes bűn.

A Titanic nemcsak a legnagyobb, de a legelegánsabb utasszállító volt, úszómedencével, tornateremmel, squash (ejtsd: szkvas) pályával, lifttel büszkélkedett – akkor, a 20. század elején! Viszont csak 20 mentőcsónakja volt, mert nem akarták elvenni az utasoktól a tágas teret, és üzemeltetői szentül hitték, hogy a hajó sérthetetlen. 2207 utassal indult Amerika felé az úszó csodapalota, és Smith kapitánynak a legrövidebb utat kellett választani, hogy április 16-án, délután öt órára New Yorkba érjenek, hiszen ott nagy, díszes fogadásra készültek.

A szerencsétlenségnek nem egyetlen oka volt. Kis bakik, kedvezőtlen körülmények meg a véletlen is közrejátszott. Például a holdtalan éjszakán az őrszem későn vette észre a jéghegyet. Tudták ugyan, hogy veszélyes útvonalon haladnak, de lassítani nem lehetett: mi történne, ha a kikötőbe vonuló üzletembereket, újságírókat és a szenzációt kereső tömeget megvárakoztatnák?! Az ütközéskor a legénység ellentmondó utasításokat kapott, pánik tört ki. Ráadásul a közeli gőzösön nem észlelték rögtön a Titanicról fellőtt vészjelző rakétákat, S. O. S. jeleket, mert a rádiós elaludt. Nem tudták, mennyire terhelhetők a mentőcsónakok, és inkább félig-háromnegyedig üresen maradtak – sok ember odaveszett, mert lassú és szakszerűtlen volt a mentés.

A luxushajón is volt első, másod és harmadosztály. A parancs úgy szólt, hogy először a nőket és gyerekeket kell csónakba ültetni, de valójában a legelőkelőbbek megmentésével foglalkoztak, és a harmadosztályú utasoknak már nem jutott hely. A tragédia könyörtelenül megmutatta a legnagyobb társadalmi bajokat. Az ütközéstől a teljes süllyedésig két és fél óra telt el. Ezalatt mintha egy egész világ süllyedne el, s vele együtt a békés és töretlen növekedés, gazdagodás ábrándja is. A Titanic pusztulása félelmetesen jelezte az első világháború közeledtét.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)