Volt egyszer egy ösvény A méhkirálynő birodalmában, ott látta A nyár kisinasa A Nagy Bicajtúra kirándulóit suhanni Két keréken. Amikor megkérdezték tőle: Jó úton járunk? – ezt válaszolta: Ha a Vakáció =Expedíció, ha A négy évszakon át a Rókával együtt haladva a Szellemvasút és A dal szárnya vezet, akkor: Süss fel, nap! – vagyis, igen. Ez áll a Szitakötő szótár és a Régi históriák lapjain, ezt láthatjuk Anna Margit képeit nézegetve, ezzel játszik az Ősnyelvtan szerint a Szójátszótéren Széltoló. Közben hallani, hogy tart a Szúnyog-koncert, és az egyik mese Máriáról, a másik a Sárkánybőrről, a harmadik A föld köldökéről szól, a negyedikben meg azt olvassuk: És akkor… nekirontott a szélmalmoknak. Ki volt az?
![]() ![]() |
Máté Angi | Keresztes Dóra Volt egyszer egy ösvény Volt egyszer egy ösvény, vékony, mint egy pántlika, körbekötötte a dombot, a nagy zöld csomagot.
Nem lehetett tudni az ösvényről, fölfele ring-e kacskán, vagy lefele tekereg: ha a domb aljában álltál, azt hihetted, fölfele megy, ha a tetejéről néztél szét, azt, hogy lefele.
Bármit lehetett hinni erről az ösvényről, ami olyan volt, mint csomagon a pántlika.
Ha rajta bóklásztál, s jól hallgatóztál közben, hallatszott, ahogy apró kövei alól sopánkodik, vagy hogy toppant lábacskáival duzzogva:
– Én nem akarok ilyen pántlikaösvény lenni: körbekötő, vékony, csenevész, senkiházi. Hatalmas, hátas-hasas nagyság akarok lenni. Széles út, melyen sokan elférnek, egymás mellett, karonfogva sétálva. Elférjen rajtam babakocsi, roller, kiskutya, leejtett papírforgó.
Ám mindhiába sopánkodott, vágyta a nagyságot, pántlika volt, vékony volt, ösvény volt, melyen épp csak féllábon ugrálva följuthattál a zöld domb búbjára.
Egy reggelen a jött napnak dörzsölnie kellett dunyhás szemeit, pöcögni bedugult fülein, mert csodát látott, csodát hallott: egy hangyacsalád cihelődött fölfele, hangoskodva a pántlikaösvényen.
– Menjünk, gyerekek, föl a domb búbjára, ezen a haatalmaaas, hátas-hasason, sokan elférünk egymás mellett, karonfogva sétálhatunk – mutatott az ösvényre hangyaapa, s gurult babakocsi, cikázott roller, elfért minden. Gurult egyik széltől a másikig a leejtett papírforgó, sőt, a nagy morzsa is elfért, mit eddig cipeltek a hangyák, majd úgy döntöttek, hogy a domb lábánál, a hatalmas út kellős közepén hagyják.
– Nem hiszek a fülemnek – pislogott a pántlikaösvény. – Hatalmas út vagyok, hasas-hátas nagyság – ismételte többször is, majd fickándozni kezdett. Örült és fickándozott, hogy csak úgy repültek róla a hangyák, az egész pereputty, család, kocsi, roller, kiskutya, leejtett papírforgó, mind a levegőben kapálóztak, óbégatva.
Aztán nyekkentek, visszapotyogva az ösvényre.
Arra az ösvényre, amely egy kicsit vékony, pántlika volt, de hatalmas hátas-hasas is volt ugyanakkor. |