A mítoszokban, legendákban a harcokban edzett hősök mellett gyakran felbukkannak művészek is: költők és dalnokok, akik megörökítik a történteket, és ezzel máris a bonyodalmak részeseivé válnak. Orpheusz (ejtsd: orfeusz) például az alvilágból akarta visszahozni kedvesét, Eurüdikét, és énekével annyira meglágyította Hádész szívét, hogy az alvilág istene szabadon eresztette a holtat. A lány végül mégsem térhetett vissza a felvilágra – de ez már egy másik mese. Thamürisz, a trák dalnok olyan büszke volt tudására, hogy a művészetek és tudományok istennőit, a múzsákat hívta versenyre. Önhittségéért a halhatatlanok szigorúan büntették: megvakították a dalnokot, és megfosztották tehetségétől. Vejnemöjnen, a finn mondák központi hőse egyszerre költő és gyógyító varázsló, de mert vénséges vén, hiába játszik csodás énekeket halcsontból készített lantján, nehezen talál magának feleséget.
 

Merlin, a kelta mondakör egyik legismertebb alakja annyiban különbözik a többi mitológiai dalnoktól, hogy valószínűleg valós történelmi személy volt. A hatodik században Walesben (ejtsd: velsz) élt egy hűbérúr szolgálatában. A kelták dalnokaikat bárdoknak nevezték (Arany János is írt balladát A walesi bárdok címmel), ami egyszerre jelentett énekest, költőt és krónikást. A legenda szerint Merlin, vagy ahogy a walesiek nevezték: Myrddin (ejtsd: mördin) ura meghalt a szászok ellen vívott csatában, és a hű bárd bánatában az erdőbe vonult és megőrült. A magány és az őrület látnoki erőt adott Merlinnek, aki dalaiban az elveszett dicsőséget siratta, és megjövendölte az elkövetkező eseményeket. Az erdőben kóborló jós alakja később számos mesében, énekben felbukkant.



(A folytatás az őszi számban olvasható)