Ötödikes vagy inkább hatodikos lehettem, mikor a szüleim rajtakaptak, hogy éjszaka, zseblámpa fényénél olvasok. Azóta rengeteg hasonló „lebukás”-ról hallottam, és tudom, hogy ez amolyan nemzedékről nemzedékre ismétlődő kaland. Anyám és apám is éppúgy a szüleiket kijátszva, titokban bújták a letehetetlen könyveket, ahogyan annak idején én, s ahogyan talán majd a gyerekeim. A szülőnek persze kötelessége ügyelni arra – iskolaidőben meg különösen –, hogy a gyerek eleget aludjon, és ne bóbiskoljon másnap az órán. Azért hallottam, hogy miután apám ellentmondást nem tűrve kivette kezemből a könyvet meg a zseblámpát, a másik szobában jót nevettek anyámmal; és nem kinevettek, inkább elégedetten állapították meg, hogy én is, és ugyanúgy... Lehetséges, hogy még a könyv is ugyanaz volt? Egy kötetben a valóban összefüggő két regény: a Tom Sawyer (ejtsd: tom szójör) és a Huckleberry Finn (háklberri finn)?

Persze nem emlékszem, hogy az akkor már többször olvasott Tom Sawyerben lapoztam-e fel kedvenc részeimet – például amikor Tom „az otthoni rossz bánásmód” miatt megszökik, és Huck meg a harmadikként társuló Joe (ejtsd: dzsó) követi a mindig vezérkedő fiút. „Kalózok” lesznek, s olyan „sikeres” az eltűnésük, hogy hozzátartozóik már végképp elveszettnek gondolják őket, reménytelen a további keresésük, mondják a legtapasztaltabb falubeliek, nyilván vízbe fúltak, így aztán vasárnap délelőtt megszólalnak a gyászszertartásra hívó harangok. A fiúk pedig libasorban, szépen bevonulnak a templomba, ahol a tiszteletes úr éppen „élénk színekkel ecseteli az elveszett fiúk kedvességét”. Nem titkolom, akkoriban én is gyakran elképzeltem, hogyan hatna családomra, barátaimra, a tanáraimra meg az egész világra, ha ilyen fiatalon meghalnék. Könnyű volt átélnem a kalandot.

Talán mégis a nekem legizgalmasabbat, a barlang-jelenetet olvastam, mikor apám felfeldezte, hogy nem alszom. Azt a mindig torokszorító fejezetet, mikor Tom és szerelme, Becky eltéved a hosszú vízparti alagútban. Amikor a gyertyafényben felbukkan a rettegett Indián Joe. Amikor, szinte az utolsó pillanatban, csodálatos módon megmenekülnek. 

Lehet azonban, hogy nem is a Tom Sawyert, hanem a semmivel sem kevésbé izgalmas, de „felnôttesebb” humorú Huckleberry Finn kalandjait követtem akkor.

És a takaróm alá bújva önkéntelenül is nevettem – olyan hangosan, hogy apám bejött a szobámba, és ezzel elárultam magam. A zseblámpás olvasás mindenesetre nagyon illett a regények hangulatához.

Tudtam, hogy az amerikai író, Mark Twain (ejtsd: márk tvéin) neve írói álnév. S hogy saját gyerekkorát is felidézte a 19. század derekán, a rabszolgatartó Délen, a Mississippi mentén játszódó regényekben.

A Huckleberry Finnben is szökés, sôt, szökések indítják a kalandok sorát, de ezek nem gyerekcsínyek. A félárva Huck részeges, kegyetlen apja idônként elôkerül, s magával vinné fiát a csavargó életbe. A gyereket nevelô özvegyasszony viszont megköveteli a tisztaságot, az illedelmességet, a tanulást. Huck fél az apjától, de úgy tartja, „házban lakni és ágyban aludni” sem neki való, így hát mindenkit félrevezetve megszökik: gondosan olyan nyomokat hagy, amelyek elhitetik, hogy megölték ôt, és holttestét vízbe vetették. Elindul egy tutajon a hatalmas, államokat átszelô Mississippin – és csodák csodája: találkozik a házukból szökött néger rabszolgával, Jimmel, aki kifülelte, hogy el akarják adni. A menekülô Jim és az otthontalan Huck barátsága ugyancsak elmélyül a közös szabadságkeresés során.

Mark Twain talán ebbe az egyszerre mulatságos és mélyen keserû regényébe szôtte a legtöbb váratlan-véletlen fordulatot. Csak egyet említek: a szökevények sok-sok mérfölddel délebbre éppen Tom Sawyer rokonaihoz vetôdnek... akik éppen a réges-régen látott Tom Sawyert várják vendégségbe! Mint egy klasszikus vígjátékban, mindenki mindenkit összetéveszt. A legfôbb tét: hogyan lehet, és hogyan kell megszöktetni az elfogott és bezárt Jimet. Tom ragaszkodik ahhoz, hogy valamennyi kalandregénybôl ismert módszert eljátsszanak. Minél körülményesebb és hôsiesebbnek tetszô az eljárás, annál jobb. Ráveszik Jimet, hogy saját vérével írjon a falra, és patkányokat, pókokat meg csörgôkígyókat háziasítson. A helybéli, babonás néger szolgát, aki Jimnek beviszi az ételt, valósággal megôrjítik a kísérteties jelenségekkel. „Boszorkányok”, mondják a fiúk, azokat pedig csak boszorkánykásával lehet elûzni. Szegény ember rémülten kérdezi, hogy az ördögbe csináljon boszorkánykását, hiszen effélérôl sohasem hallott...

Vajon csakugyan itt tartottam éjszakai zseblámpás olvasásomban, vagy ma képzelem, hogy épp ennél a fordulatnál kellett ellenállhatatlanul felnevetnem. Tom ugyanis nagylelkûen ajánlja, hogy megcsinálja azt a bizonyos boszorkánykását. Ôk már tudják Huckkal, hogy a lavórnyi kásába belesütnek egy elcsent lepedôbôl készített kötelet, a „szabályos” szöktetés nélkülözhetetlen kellékét, amit a babonás szolga majd maga visz be a rabnak.

A kaland közben azonban Tomot lövés éri, és Jim a szabadságát is feláldozza, hogy ápolja a fiút. Nem sejti, hogy egykori gazdája azóta meghalt, és végrendeletében felszabadította ôt! Tom azonban mindvégig tudta, és amikor nénikéje megkérdezi, „mi a csudának akartad kiszabadítani, mikor tudtad, hogy amúgy is szabad?”, fölényesen válaszol: „Hát ez igaz; de milyen asszonyi kérdés! Hát kalandot akartam belôle; és ha kellett volna, térdig gázoltam volna a vérben is...” Mégis lelkifurdalása lehet, mert pénzzel engeszteli ki Jimet a megpróbáltatásokért. A jóságos négernek határtalan az öröme, és boldoggá teszi az is, hogy a babonás jelek beigazolódnak: a szôrös mellkas gazdagságot ígér, s lám, ô, a szôrös mellkasú gazdag lett! Már csak Huck sorsa kétséges, de a sok-sok mesés fordulat után Mark Twain nem választ egyszerûsítô befejezést: Huckleberry Finn szabadságvágya és kalandszeretete sértetlen marad.