Láttam persze, hogy pénzt meg cigarettát adott annak a férfinak, a pénzt tőlem kérte, a cigarettát meg, azt hiszem, az anyjától lopta – de lehet, hogy egy-egy csomaggal elemelt az üzletből is. Akkor sem árulom el! Ha akármit csinálnak, akkor sem. Zoli a legjobb barátom, és egyedül én tudok a titkairól.

Tavaly még nem ismertük egymást, csak most, ötödik óta járok ebbe az iskolába. Az osztályfőnökünk magyart és angolt tanít, azt mondta, ő mindenkinek új az osztályban, és nem bánja, ha azok, akik alsóban összebarátkoztak, továbbra is egymás mellett ülnek. A lányok nélküle is azt akarták, ami negyedikben volt. Látszott, hogy mind azt akarja, az évnyitó után mindjárt úgy ültek a padba, de a fiúknál sok változott, elmentek, újak jöttek, végül mégiscsak Edit néninek kellett dönteni, és engem Zoli mellé ültetett. Vagy őt mellém. 

Az első nap összebarátkoztunk, én egy nappal előbb születtem – de egy nap nem számít; lestoppoltam: a közös születésnapi buli nálunk lesz; és amikor anya délután jött értem, mutattam, ő Zoli, a legjobb barátom, anya meg nevetve kezet nyújtott neki, és azt mondta: András legjobb anyja vagyok. Nem baj, hogy rajtam nevetett, egyáltalán nem fájt, mert örült is – inkább örült, hogy barátot találtam az első nap. A régi iskolában nem volt olyan barátom, mint Zoli, a húgom hat évvel fiatalabb nálam, nincs unokatestvérem meg ilyesmi, és anya nem szeretné, hogy magányos gyerek legyek. Hazafelé elmeséltem, Zoliék milyen szegények, csak anyja van, és két évig intézetben is volt, de megígérte, hogy ha kiveszi az anyja az intézetből, segít otthon, jól tanul, semmi baj nem lesz vele, és hogy esténként egyedül vacsorázik és fekszik le. Még anyám biztatott, hogy hívjam el hozzánk, és szó nélkül betett az uzsonnámhoz még egy mandarint vagy müzliszeletet – valamit, amivel megkínálhattam Zolit.

Azt a férfit láttam már korábban is az iskola körül őgyelegni. Sántított, koszos volt. Virított a zöld meg narancssárga dzsekije és a túlságosan nagy reklámszatyra. Azért volt olyan idétlenül nagy, mert alig valami lötyögött-kopogott az alján – úgy húzta maga mellett. Máskor csak ült az iskolával szemközti, plexivel fedett buszmegálló padján. Sohasem ült mellé senki, sohasem szólt senkihez, és vele sem beszélt senki.

- Kisfiú… Légy szíves, szólj a Zolikának, hogy jöjjön a kerítéshez!

Engem szólított meg. Két óra lehetett, a többiek ebéd óta a játszótéren voltak, én a szolfézsóra miatt később mentem utánuk. Alig értettem, mit motyog, nagyjából ezt: hogy szóljak Zolinak, menjen a kerítéshez. Mégiscsak megálltam egy pillanatra, ez igaz, meg kellett állnom, különben még ennyit se értettem volna, de nem beszéltem vele. Megráztam a fejem, és szaladtam a parkba, a kerítéssel körülvett játszóhelyünk felé. Zolinak persze elmondtam, hogy mit akart tőlem meg tőle az a férfi. Hajléktalan. Biztosan az. Zoli akkor nem ment a kerítéshez, de valamikor, nem tudom, mikor, talán még aznap, beszélt vele. Lehetséges, hogy odaállt eléje, és megkérdezte, honnan tudja a nevét. Vagy miért ólálkodik körülötte. Nem tudom, hogy belekevert-e engem is, vagy nem. És hogy mielőtt szóba állt azzal a férfival, gondolta-e, hogy az apja, és azért állt-e vele szóba.

- Az apám. Egészen biztos, hogy az apám. Mindent tud rólam meg anyuról. Anyu kidobta, amikor én hároméves voltam, és most már nincs se családja, se otthona, se munkája. Azt mondta, látni akart, mielőtt elpusztul, mert szeret engem… és kért, hogy ne áruljam el senkinek… én nem is fogom… anyunak főleg nem… de neked az más…

Megígértem, hogy mindenben segítek, de azt is mondtam, hogy vigyázzon, ne higgyen el mindent annak az embernek, mert lehetnek rossz szándékai, és úgy kérdezgesse ki az anyját, hogy ne fogjon gyanút. Mindent megbeszéltünk, hogy fogunk nyomozni. Láttam, Zoli azt akarja, hogy igaz legyen: az apja az az ember. Azt akarta, hogy legyen apja, és már előre tudja, az anyjától semmi újat nem várhat.

- Ha kérdeztem, meghalt-e apám, mindig azt felelte: olyan, mintha meghalt volna. De ez azt jelenti, hogy igaziból nem halt meg… Anyu soha nem is sajnálta… még egy fényképet sem találtam róla, és a nagynéném, anyu testvére, aki néha-néha meglátogat minket, mocskos szemétládának nevezte… azt mondta, nem is ember az, aki nem törődik a gyerekével, és jobb nekünk, hogy eltűnt az életünkből… Szóval az apám. Hétszentség. Ezt nem kell nyomozni… és anyunak biztosan igaza van… meg a nagynénémnek is… csak ők azt nem érthetik, hogy mégis szeret engem, és joga van a gyerekéhez…

Vigyáznunk kellett, hogy senki se vegye észre, amikor beszél azzal a férfival – pár szót csak, nem akarták egymást megölelni vagy ilyesmi –, és ezt-azt ad neki. Kaját én szállítottam, amit Zoli továbbpasszolhatott, valamennyi pénzem is volt, de mondtam, hogy cigarettát meg italt ne adjon. Azt hiszem, italt tényleg nem dugdosott neki.

- És ez meddig lesz? – kérdeztem egyszer, de aztán napokig könyöröghettem neki, hogy felejtse el meg ne úgy gondolja, hogy egyáltalán nem akarok kiszállni, és megesküdtem, hogy akármi történik, nem árulom el.

Egyikünk sem tudja, hogyan fedezte fel az anyja a titkos kapcsolatot, de felfedezte, és nem is náluk, a lakásukban borult ki, hanem berontott az iskolába, óra közben be az osztályba, az irodában megtudta, hogy az osztályfőnökünk épp nálunk tart órát, és Edit néni meg az egész osztály előtt rárontott Zolira, hogy milyen az a fiú, akit egy züllött alak behálózhat, aki lopkod az anyjától, hogy ő évek óta attól retteg, megszédíti valaki a gyerekét, mert hiszékeny, a tulajdon gyerekét csak ismeri, azért kérte mindig, megszámlálhatatlanul sokszor kérte, hogy ne titkoljon előle semmit, de Zoli becsapta, és ő most tudni akarja, legalább most tudhassa, mit mondott, mit hazudott, és egyáltalán honnan került elő az a szennyláda, mindent tudni akar, világosan látni, és most, azonnal, mert nem tűrheti, hogy a fia is züllött, rohadt alak legyen, és ha Zoli bármiben hazudik neki, ha egy mukknyit hazudik, ő visszaviszi az intézetbe.

Edit néninek sikerült valahogy kivinni a teremből. Mi egy darabig még maradhattunk. Mindenki mozdulatlanul ült, egy pissz nem sok, annyi se hallatszott. Zolival csak összenéztünk, tudhatta, hogy vele vagyok. Ha akármi lesz, akkor is megvédem. Még a csöngetés előtt kihívta Edit néni előbb Zolit, aztán pár perc múlva engem is. Az igazgató szobájában voltunk, négyen. Edit néni engem meg is simogatott, és végig nekem magyarázta, hogy Zoli anyukája azért olyan dühös, mert félti a fiát, mert szóba állni egy csavargóval – így mondta: csavargó – rettentő veszélyes, mert már elég nagyok vagyunk ahhoz, hogy tudjuk: vannak olyan emberek, akik bántani is képesek kisfiúkat… Rettentő hosszan mondta, azt hiszem, azért, hogy közben mindenki lecsillapodhasson, de én inkább reszketni kezdtem. Valami hidegrázás jött rám, vacogtam és reszkettem, mintha félnék. Annyira nem akartam, hogy azt higgyék, félek, hogy ettől még jobban reszkettem. Két perc alatt felszökött a lázam, Edit néni meg, mintha az én rosszullétem ráébresztené, hogy nem tud jót tenni, sőt, semmit se tud itt tenni, sírós-sipítósan kérte Zoli anyját, menjen most el… most el… majd… majd… és felhívta az én anyámat.

Anya tíz perc múlva taxival jött, azzal a taxival haza is vitt, én végig motyogtam, hogy Zoli… Zoli is jöjjön hozzánk… Zoli… Ő meg dédelgetett, hogy jól van, jön majd… majd… majd…           

Anyát csak az izgatta, mi bajom van és mi lesz velem, és amikor apát felhívta, azt mesélte: engem valami nagyon csúnya és nagyon sötét dologba akartak keverni, és azt hiszi, azért lettem lázas. Még nem hívja az orvost, még vár kicsit… még vár… És ő is olyan sírósan-sipítósan kérdezte, hogy milyen világ ez, ahol a gyerekeket?... milyen világ ez?!