Látod, milyen szép?

Talán még sohasem gondoltad-érezted a káposztáról, hogy szép.

Nézted a zöldséges pultjára halmozott káposzta-dombokat vagy otthon a tálba vágott káposzta-csíkokat, s ha szereted salátának, főzeléknek, párolva, töltve vagy tésztára pirítva, tudtad, hogy finom, tehát hasznos. De hogy szép?! Egyáltalán, mit és miért tartunk szépnek?

Mióta az ember gondolkodó lény – immár sok ezer éve –, izgatja a kérdés, hogy mi a szép. Művészek és tudósok sokféle válasszal próbálkoztak. Aki szépnek tart valamit, többnyire el sem tudja képzelni, hogy más ember ugyanazt nem látja szépnek. Az ízlésünk nagyon-nagyon személyes, de jórészt meghatározza a kultúra, amelybe születtünk.

Vannak néger törzsek, ahol az orrban lógó nagy karikát szépnek tartják – az európai ember idegenkedik ettől. Furcsa volna, ha Magyarországon valaki az amerikai indiánok arcfestését vagy a régi keleti nők tipegését utánozná. Persze vannak dolgok, jelenségek, amelyeket szinte mindenki szépnek lát. Egy dús fát, egy virágot, egy gyümölcsöstálat – nézd csak: a káposzta is milyen szép!

Mennyi színárnyalat, milyen sok, változatos forma fedezhető fel benne. A gömbbe rendezett, tömött levelek magát a termékenységet, az elevenséget hordozzák. Sokfelé úgy mesélik, a gyerekek káposztában jönnek a világra. Másutt meg az a népszokás, hogy az új év első napján káposztát esznek, mert így remélnek termékeny, sikeres esztendőt.

Lehet, hogy azért látjuk szépnek a káposztát, mert egyszerűségében, köznapiságában tökéletes és egészséges? A tápláló föld nedveit és a napsugarak melegét őrzi, és szinte hív: nézd, vedd észre, figyelj kicsit!

S ha már felfigyelsz rá, tehát tudod is, hogy szép, és szívesen legelteted tekintetedet a konyhaasztalra tett, saját leveleibe burkolózó, bújócskázó káposztafejen, máskor meg észreveszed, hogy félbevágva mintha minden levele külön-külön harmatozna – nos, amikor már úgy nézed, hogy sok-sok részletét is látod, sőt, hasonlatok is eszedbe jutnak róla, talán újra, de másképpen kérdezed magadtól: csakugyan azért tűnik szépnek, mert hasznos is, finom is, mert csupa jó gondolat társul a látványához? Van-e mindettől független szépség?

És szép lehet-e, ami különben félelmetes? Például egy pók? A pókcsípés fájdalmas és veszélyes, legtöbben undorítónak tartják a hosszú lábakon komótosan mászó állatot – szerintem meg szép is. Nem mondom, hogy ha a szobám mennyezetén meglátok egyet, ott hagyom, vagy a tenyeremre teszem, csak hogy minél közelebbről nézegessem.

A következő Szitakötő-számban azonban elmesélem, hogyan láttam meg szépségét. Azóta csöppet sem undorít – és nem is úgy félek tőle, mint korábban.