Egyszemű óriást, fénykardot vagy varázspálcát könnyű elképzelni, a valóságot azonban, különösen ha már elmúlt, nehezebb. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mondta egy Hérakleitosz nevű ókori görög bölcs, és még azt is, hogy  pantha rei – minden folyik. Igazából nem a vízre gondolt, hanem a változásokra, például az idő múlására. Hogy a mából tegnap, a tegnapból tegnapelőtt, a holnapból és a holnaputánból ma lesz, a futkosó kisfiúból és kislányból botorkáló öreg. 

Mi, emberek örökösen úton vagyunk: születésünktől halálunkig a jelenben élünk, a jövőre készülünk, a múltra emlékezünk.

Ezek a fotográfiák közel százesztendősek. Időkonzervnek is nevezhetjük őket, a jövő számára eltett pillanatbefőttnek. Segítenek elképzelni az akkori világot, ami más volt, mint a mostani. Az utcákon gázlámpák égtek, a lámpagyújtó minden este fellobbantotta, majd napkeltekor eloltotta lángjukat. A tornyokban bakter őrködött, nem  fenyegeti-e tűz vagy víz a várost. Az idő múlását is jelezte: annyiszor fújt a tülkébe, ahány óra volt. Vízért mindenki kútra járt, vagy a folyóból merített. A sáros, poros utakon lovas kocsik, szekerek zörögtek. Ha nagyritkán végigpöfögött egy automobil a macskaköves főutcán, mindenki kiszaladt megnézni a húsz kilométeres sebességgel száguldó csodát. Az iskolában palatáblára írtak a gyerekek, és délután  métát játszottak rongylabdával vagy sántaiskoláztak az árokparton. Egy lepkeháló irigyelt játékszernek számított.

A képeken látható kisfiú sokat olvasott, horgászott, galambászott. Tévét nem nézett, walkmant nem hallgatott, és nem volt mobiltelefonja sem, ezeket akkor még nem találták fel. Számára a vonat jelentette a modern technika csúcsát, boldog volt, ha azon utazhatott. Dohogó, sípoló mozdonyok húzták a szerelvényeket, kéményük gőzfelhőt, szikraesőt okádott. Ahol nem volt vasút, ló vontatta társaskocsi szállította az utasokat.

Józsika százkét évvel ezelőtt, Ferenc József császár és király alattvalójaként született. Kilencesztendős sem volt, amikor Ausztria-Magyarország az ő nevében is hadat üzent a szomszédos Szerbiának. Felvirágozott katonavonatok indultak a harctérre, a frontra. Józsika, mint akkor mindenki, örült a háborúnak. 

Megállj, megállj, fenyegették Szerbiát a katonanóták, nem lesz tiéd soha Bosznia, mert Bosznia-Hercegovina birtoklásáért folyt a harc, és Józsika büszkén integetett három nagybátyja után. Kis katonazubbony feszült rajta, fején katonasapka, tőlük kapta ajándékba. Sok kisgyereknek vettek ilyet 1914-ben. Akkor már régóta béke volt, és az emberek elfelejtették, hogy milyen rettenetes a háború. Mire a levelek lehullnak, vége lesz, mondták, de nem így történt. A villámháborúból  állóháború lett. Négy esztendeig éltek és haltak lövészárkokban, ágyútűzben Itália és a Balkán vad hegyei között, lengyel földön, Galíciában a magyar katonák. Eső áztatta, hó lepte nyomorúságos, földbe ásott menedéküket. Gyorsan szaporodtak a hegyoldalba tűzött keresztek az elesettek sírján, és zsúfolt vonatok hozták haza a sebesülteket. A hadikórházakban reggeltől estig amputálták a repesz roncsolta végtagokat.

Ez a csoportkép 1915-ben készült, valahol Horvátországban, egy kapualjban berendezett alkalmi fényképész-műteremben. Frontkatonákat és látogatóba érkezett családtagokat látunk rajta. Mindenki derűs, eddig nemigen mutogatta igazi arcát a háború. Az asszonyok kezében fakanál. Férjük, testvérük faragta a lövészárokban, amikor éppen pihentek a fegyverek. Józsika megilletődötten öleli szakaszvezető nagybátyja vállát és fogja az igazi puskát. Neki csupa játék, kaland és utazás a háború, de a felnőttek mosolyán már átsüt az aggodalom. Pedig itt még bíznak a győzelemben, és elképzelni sem tudják, hogy mennyi vereség, gyász, szenvedés vár rájuk a következő években.