bla

Miért vörös a lenyugvó nap? Kiderül, mert Bátraké a szerencse, s a Napóra is megmutatja, A lovag és az árnyéka merre jár. S Hogyan csináljunk kuckót és minek? A Zenei összerakó szerint, mert úgy csinálják  A szirének és az Idomított elefántok is, meg a Szóbajnokok, s így látható a Képregényekben. A Varázsige: játék. Ezzel Az utazás folytatódik, Nézzük együtt… Nagy István képeit! De Miből van?Hogyan van?A Loreley-szikla? Benne van a Szitakötő szótárban? Tudja talán a Tengeralattjárókelő? S mit szól hozzá A gonosz öregember meg A törékeny fűz és a kanalas gém? Csakugyan lehet Szép… a pók? Ha nagy leszek, megtudom? Merre tovább, te mesehős?   

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép



Szóbajnokok

Sok ezer évvel ezelőtt, amikor csak kevés ember tudott írni és olvasni, a tájékoztatás legfontosabb eszköze az élő beszéd volt. A hírmondó egy-két dobossal kiállt a falu vagy a város főterére, és amikor a dobszó hallatára összegyűltek az emberek, harsány hangon előadta, amit mindenkinek tudnia kellett: hogy mikor lesz vásár, vagy milyen adókat hajtanak be. A kidobolásfaluhelyen még a 20. század első felében is mindennapos volt.

 

A hírmondónál is nehezebb dolguk lehetett a szónokoknak, akik hosszú beszédeket mondtak, hogy véleményükről meggyőzzék az embereket. A leghíresebb szónokok, például a római Cicero vagy a görög Démoszthenész többnyire államügyekkel foglalkoztak, de sokszor jogi vagy vallási ügyekben is felszólaltak. 

 

Az emberek meghallgatták szónoklataikat, és ha meggyőzően beszéltek, jól érveltek vagy ügyesen cáfolták ellenfelük mondandóját, úgy cselekedtek, ahogy a szónok tanácsolta. Mivel a beszédeket nem tudták később elolvasni az újságban vagy megnézni a tévében, a pillanat hatására döntöttek. Ezért a szónokoknak rengeteget kellett gyakorolniuk, hogy érthetően és szellemesen beszéljenek, és észben tartsanak minden fontos érvet. 

 

A szónoklatokat úgy építették fel, mint egy házat: először az alapozás, aztán sorra a szintek, majd a tető – a gondolatoknak is logikus sorrendben kellett követniük egymást, különben az egész összedőlt volna. Képzelj csak el egy házat, ahol a tetőn billeg az első emelet!

 

A szónoklás művészetét évezredeken át az egyik legfontosabb tantárgyként tanították az iskolákban, mert aki ügyesen tudott érvelni, és jól forgatta a szót, az sok szakmában megállta a helyét, és az emberek is kedvelték. A szónokoknak nehéz gyakorlatokkal kellett fejleszteni tudásukat, Démoszthenészről például azt mesélik, gyerekkorában dadogott, de olyan elszánt volt, hogy kavicsot vett a szájába, úgy gyakorolta a helyes kiejtést, és a tengerparton a hullámok zúgását túlharsogva edzett.

 

A legfontosabb a szónokok számára az emlékezet volt, hiszen több órás beszédeiket fejből adták elő, s legfeljebb néha pillantottak viasztáblára vésett vagy pergamenre írott jegyzeteikre. Elméjüket úgy tornáztatták, mint a sportolók az izmaikat, és persze használtak néhány trükköt is, ami segített. Az egyik ilyen módszer éppen az volt, hogy jól ismert épületként képzelték el emlékezetüket. Gondolatban bejárták a helyet, és beszédük fontos pontjait az épület egy-egy részletéhez, vagy az ott lévő tárgyakhoz kötötték. Amikor elmondták a beszédet, képzeletben ismét megtették ugyanazt a sétát, és a sokszor látott tárgyakról jutott eszükbe, amire emlékezniük kellett.

 

Ezt a módszert kis gyakorlással te is kipróbálhatod. Válassz olyan helyet, aminek minden részletét ismered, például az osztálytermedet. Gondold el, hogy ezt a cikket kell elmesélned valakinek, minél részletesebben. Emeld ki a kulcsszavakat, és képzeletben mindegyiket kösd egy tárgyhoz: például a hírmondó a terem ajtaja, a tábláról a kidobolás jut eszedbe, Cicero a tanári asztal, és így tovább. Nem kell szó szerint visszamondanod a szöveget, inkább a lényegre figyelj, és próbáld a saját szavaiddal megfogalmazni. Ha elsőre nem sikerül, fuss neki újra, s emlékezz a mondásra: a költő születik, a szónok azzá lesz.

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek