bla

Miért vörös a lenyugvó nap? Kiderül, mert Bátraké a szerencse, s a Napóra is megmutatja, A lovag és az árnyéka merre jár. S Hogyan csináljunk kuckót és minek? A Zenei összerakó szerint, mert úgy csinálják  A szirének és az Idomított elefántok is, meg a Szóbajnokok, s így látható a Képregényekben. A Varázsige: játék. Ezzel Az utazás folytatódik, Nézzük együtt… Nagy István képeit! De Miből van?Hogyan van?A Loreley-szikla? Benne van a Szitakötő szótárban? Tudja talán a Tengeralattjárókelő? S mit szól hozzá A gonosz öregember meg A törékeny fűz és a kanalas gém? Csakugyan lehet Szép… a pók? Ha nagy leszek, megtudom? Merre tovább, te mesehős?   

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép

Kámán Balázs

A gonosz öregember

A csapat megalakulásakor úgy döntöttünk, nem lesz parancsnok, és mind a négyen különböző, de egyenrangú feladatot vállalunk. Eleinte váltogatva írtuk a naplót is, de aztán nyárra hagytuk az egészet, a szabályokat és beosztásokat, meg hogy az amerikai ősfenyő fotójával díszített, kemény táblás határidőnaplóba körmöljük a nagy semmit. Csak a csapat maradt, a barátságunk, hogy naphosszat együtt vagyunk – Gergő anyja szerint lógunk és bandázunk, az én anyám szerint meg a lehető legjobbat csináljuk, mert a barátságnál nincs jobb, és nem lehet elég fiatalon rákapni az ízére.

 

Gergő mamája még a szünet előtt felhívta a többi szülőt: helyes-e, ha mi négyen önállóskodunk, táborba se akarunk menni. Úgy kérdezte, vajon nyugodt szívvel ránk hagyható-e, mivel töltjük a hosszú nyári napokat, mint aki pontosan tudja, hogy nem bízható ránk és nem helyes az önállóskodás. Megengedhető-e, hogy reggeltől estig kóboroljunk vagy valamelyik lakásban gubbasszunk? Háromszor elmondta ugyanazt: hogy aggódik, ehhez még kicsik vagyunk, s főként, hogy ez más világ, mint a harminc-negyven évvel ezelőtti, hiába van mobiltelefonunk, sokkal több a veszély, elképzelhetetlen mennyi, szerencsére elképzelhetetlen, egészséges lelkű embernek elképzelhetetlen, ismételgette olyan hadarósan, fulladozva, hogy közben talán mégiscsak mindenféle rémületeset elképzelt.

 

Párszor kimentünk a tóhoz, néha busszal, többször gyalog – legfeljebb három kilométerre van a templomtértől, ahol reggel találkoztunk –, rendesen befizettünk a strandra, lángost is ettünk ott meg jégkrémet, csúzdáztunk, vízilabdáztunk és átúsztuk hosszában a tavat, nem mintha az nagy szám volna. Legfeljebb hét-nyolcszáz méter, amiből mind a két oldalon hatvan-nyolcvan méter egészen sekély. A hosszabb partszakaszokon egymást érik a kis vityillók, a stégek végébe állított hétvégi házikók, a lila, rózsaszín, világoskék és rikító sárga kunyhók. Némelyik előtt nyugágy, napernyő, grillsütő meg kerti törpe. Ahogy lubickolva úsztunk, többen, felnőttek és gyerekek is integettek, mi visszaintettünk, legelőször egy nő kiáltott, hogy ne ússzunk tovább, ne tovább, ne végig, de Szabolcs visszakiáltott, hogy ennyi meg se kottyan nekünk, a nő erre a stranddal szemközti partra mutogatott, mulatságosan hadonászott és fintorgott is, mintha sárkányra, valami fenevadra vagy szörnyre figyelmeztetne, mutatóujjával a halántékát is bökdöste, hogy azt gondolhattuk, a szörny ráadásul idióta. De nem találtunk semmit. Az egész hepehupás terület néptelennek és gondozatlannak látszott. Kilábaltunk az iszapból, de le se ülhettünk, mert nem volt még egy nagyobb sima kő vagy füves csík se – fordultunk vissza. A hadonászós nő vigyorogva üdvözölt, mint a győztes harcosokat. Nincs ott semmi, jelentettük neki. Dehogynem, felelte, és még mindig úgy mutogatott, ahogy a süketnéma tolmácsok. Arra kóborol a bolond. Állítólag övé a telek. Veszett öregember az, harci kutyával.

 

Én kezdtem a mesét az öregről, még akkor a strandon, és utána napokig szórakoztunk a tódítással. Legalább hat életre elegendő történetet kitaláltunk már a láthatatlan emberről, mindenféle szerencsétlenséggel megpakoltuk, amitől eszement és gonosz lett, amikor aztán csakugyan előttünk termett. Pillanatig sem lehetett kétséges: ő az. Ilyennek képzeltük. Zöld, kezeslábas légiósruhában volt, magas, inas, feltűnően sántító, szürke hajú öregember, és a lihegő, sovány harci kutya rángatta a pórázt.

 

– Tűnés innen! Mars! Na, lóduljatok, huligánok!

 

Késő délelőtt értünk a tóhoz, s mire a Nap a fejünk fölött sütött, már kászálódtunk is ki abból a ragadós iszapból. Krr-brkk-brkk, brekegtünk, és békát utánozva ugráltunk, meg röhögtünk is egymáson, ahogy potyogott a testünkről a szürke sár. Ócska hely, de jó, hogy rajtunk kívül ide senki se merészkedik, a tó közepéig se, még a strandon bérelhető, hattyú-díszes ladikokkal sem – ki tudja, miért. Az biztos, hogy sehol nincs veszélyjelzés, semmiféle tiltó tábla, hogy eddig, és ne tovább. Mi tényleg azért úsztunk oda, hogy csak négyen legyünk.

 

Félelmetes volt, hogy megjelent az öreg, hogy csakugyan létezett, de a rikácsolása inkább mulattatott.

 

– Miért haragszik a bácsi? – kérdezte Gergő óvodás hangon, s még a szemét is ártatlanul kerekítette.

 

– Nincs vita! Mars innen, huligánok!

 

Muszáj volt nevetni a bolond öregemberen és az egész bolond jeleneten, ahogy egyszer csak ott termett, mint a mesében, és minden ok nélkül fenyegetőzött. Nevettünk Gergőn, de leginkább azon, hogy az öreg többször is ’huligán’-nak nevezett minket.

 

Visszafelé úszva már frissen szerzett huligán-indulónkat harsogtuk: huli-huli-huli-gán-ok, rajta, rajta, huli-huli-gán-ok! Ez tényleg bolond, mondta Miki, gonosz és bolond. Inkább ő a huligán. Az a robot Huligán, aki mindig csikorog, nyikorog, zörömböl… tudjátok? Az a vérszomjas robot!

 

Nem tudtuk, és hiába volt vicces a szó, nem lehetett egészen magunkra venni. Nem vagyunk huligánok, még ha visszavágunk, akkor sem leszünk huligánok. Nem tűrhetjük, hogy a tóparton ez az alak uralkodjon. Azért van a csapat. Egyelőre nincs bizonyíték, hogy veszedelmes, de nem várhatjuk meg, míg szabadon engedi és valakire ráuszítja a kutyáját. Meg fogjuk akadályozni.

 

Százféle akciót agyaltunk ki, bénábbnál bénább cseleket és rohamozást, én erősködtem, hogy a legfontosabb az alapos felderítés: mindent tudnunk kell arról az emberről. Hogy aztán megsajnáljuk, és kutyakaját vigyünk neki!, ellenkezett Szabolcs.

 

Azért, hogy tudjuk, ki ellen harcolunk! Ez nem banda, hanem csapat!

 

Bele sem fogtunk még semmibe, mikor másodszor láttuk. Nem vett észre bennünket. A kutyát kikötötte a bolt előtt, és a derékszíjából kihúzott egy botot. Gombnyomásra úgy hosszabbította meg, ahogy összecsukható ernyőt nyitnak ki. Kutya nélkül jobban sántított. A házfalhoz támaszkodott, nehezen lépett fel arra az egy lépcsőre. Dermedten figyeltük, hogy bemegy az üzletbe, ahol Szabolcs anyja dolgozott.

 

Nem gyalogolhatott a városba, neki sok lett volna a három kilométer, buszra sem szállhatott a szájkosár nélkül vezetett kutyával, tanakodtunk. Lehet, hogy a városban lakik, és csak néha-néha látogat az üres telkére?

 

Szabolcs csendet intett, s hátulról, a raktár felől vezetett minket a boltba. A biztonsági őrnek is jelezte, hogy nem akarja mutatni magát, egyelőre nem zavarja a mamáját, majd, majd, majd szól – a nyitott raktárajtóból figyeltük, ahogy emberünk a pénztárhoz megy. Szabolcs anyja szótlanul blokkol, elvesz egy ötezrest, visszaad, és arrébb tolja az öreg kosarát, hogy a következő vevőhöz fordulhasson.

 

– Adjon szatyrot! – mordult a huligánozó.

 

– Húsz forint – hallottuk a választ.

 

– Még mit nem! A levegőért nem szednek pénzt?! És tőlem?! Tőlem!

 

– Húsz forintért adhatom… kéri?

 

A biztonsági őr könyökénél fogva vezette az öreget, vitte a kosarat is, a kevéske árut zacskóba tette, és valósággal kituszkolta az üzletből.

 

– Ne törődjön vele, Marika! Rá se rántson! Bolond vénember… goromba pokróc… ezer éve ismerem. Tudja, milyen nagy úr volt a városban, hogy parancsolgatott? Mindenki rettegett tőle… most meg csak egy bolond…

 

– Tudom – mondta jól hallhatóan Szabolcs anyja, de nem nézett a biztonsági őrre, mert megállás nélkül blokkolt és pénzt számolt –, az apámat börtönbe csukatta… Én aztán tudom, kicsoda.

 

Szabolcs erre odaszaladt hozzá.

 

– Tejóisten! mit keresel itt? ebédeltél?

 

Mi meg csak toporogtunk a raktárajtóban.

 

Szabolcs azt mondta, bosszút kell állnunk. Még Miki is fújta vele, hogy meg kell bosszulnunk az öreg régi gonoszságait, meg a mostaniakat is. Meg kell akadályozni, hogy gorombáskodjon meg parancsolgasson. Nem hagyhatjuk, hogy azzal a vérebbel ijesztgessen.

 

Most nem tudom, mi lesz, miféle bosszút akarnak. Nem tudom, csak félek, nagyon félek, hogy a gonosz öregember miatt a végén szétmegy a csapatunk.          

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek