– A lehető legjobbkor érkeztetek, rövidesen kezdődik! – lelkendeztek a holdbéli űrállomáson vendéglátóink.

De mi kezdődik? Kissé értetlenül pillantottunk egymásra. A Hold kietlen, halott, mindig egyforma és változatlan vidék, leszámítva azt a néhány kráterecskét, amit az apró meteoritek ma is ütnek néha-néha a finom holdporral vastagon borított felszínbe… Vagy valami ünnep készülődik? Miért ez az izgalom?

Elgondolkodva baktatunk házigazdáink nyomában nehéz és kissé ormótlan szkafanderünkben, miközben a ragyogóan fényes holdfelszínt csodáljuk. Teraszos, soklépcsős kráterfalakat látunk a messze távolban, oldalukon sziklatörmelék. Csak a felszínbe finoman bemélyedt ösvény üt el a tájtól, amelyen a Hold porát keményre tapodták a látogatók. Mindenütt sziklák hevernek, ujjnyi kavicsok és fél háztömbnyi dombok, aprócska hegyek, ezerféle méretű és alakú kőzet. A magasan járó Nap égeti a tájat, csillagokat persze nem is látunk, csak sejtjük a legfényesebbeket az égen.

Már ott is vagyunk szálláshelyünk félgömb formájú épületeinél. A megtisztított sík területen nagy csoport szkafanderes ember álldogál. Úgy tetszik, mindenki itt van, aki a holdbázison tartózkodik. Mire várnak? Kisebb csoportokba verődve állványra helyezett fényképezőgépekkel babrálnak, igazgatják különleges, a szkafander sisakján keresztül is használható távcsöveiket. Hol az egyik, hol a másik műszer körül tanakodnak, mutogatnak fölfelé. Ugyan mi lehet olyan érdekes arrafelé? Nincs ott semmi, csak a Föld, ami mindig ugyanott látszik, mióta világ a világ, mert a Hold pontosan ugyanazt az arcát fordítja anyabolygója felé. Ott van aztán a Nap is. Jó magasan jár, hiszen most nappal van – éppen a holdi dél körül jár az idő. S milyen furcsa! Nem látjuk a Földet. Igaz, telehold táján a Holdról nézve éppen az éjszakai oldalát mutatja.

– Sejtitek-e már, hogy mit fogunk itt látni? – kérdik ekkor vendéglátóink, s majdnem kibújnak bőrükből izgalmukban, de még ekkor sem mondanak semmit a készülő látványosságról, mert az lesz itt, most már mi is sejtjük.

A „háziak” meg tovább feszítik a húrt, hogy már érkezésünk előtt felállították a fényképezőgépeket, és készítettek nekünk is állványokat, csak a masináinkat kell rászerelni, amit remélhetőleg nem ástunk a bőröndjeink mélyére! Persze hogy nem, vágunk vissza, itt vannak kéznél, szeretnénk első holdbéli utunkról minél több képet készíteni, de halljuk már, mit fogunk látni!

– Még most sem tudjátok? …Na, segítünk kicsit... A Földről sok-sok millió ember látott már ilyesmit. Évente általában kétszer, fél év eltéréssel figyelhető meg – ha szerencsénk van. Nagyon szép és érdekes látvány, bár régebben, amikor még nem értették az emberek, mi történik, rettegtek tőle.

– Megvan! Ma már mindenki tudja… A fogyatkozásokról van szó!

Amikor a Hold korongja a Földről nézve a Nap elé kerül, vagyis árnyékot vet a Földre, napfogyatkozást látunk – sokáig azt gondolták, ilyenkor egy hatalmas égi sárkány készül elnyelni a világot és a meleget adó Napot. Amikor a Föld vet árnyékot a Holdra, hasonlóan furcsa jelenség látható. A Nap fehér fénye, miközben áthalad a földi levegőrétegeken, a kék színt hátrahagyva kékre festi az égboltot, de a vöröses szín megtörik. A földi légkör úgy működik, mint egy hatalmas, domború gyűjtőlencse. Ki is próbálhatod: ha van a családban rövidlátó, kérd el a szemüvegét! A csillár vagy más lámpa alá tartva az asztalra helyezett fehér papírlapon kirajzolja a lámpa képét, vagyis összegyűjti a lámpa fénysugarait. Ugyanezt teszi a földi légkör is, de inkább csak a vörös sugarakkal: ezért holdfogyatkozáskor a holdkorong nem sötétül el teljesen, hanem továbbra is látható marad. Csakhogy sötét, vérvörösszínű lesz. Ezért is tartották baljós előjelnek, netán háborúk hírnökének a vörösbe boruló, fényes teleholdat.

Közben megérkezünk a többiek közé, és táskáinktól megszabadulva már mi is arra várunk, hogy elkezdődjön a holdfogyatkozás, ami innen napfogyatkozásként látszik. Az égre tekintve azt látjuk, hogy a Nap izzó korongja egyre jobban közeledik a helyhez, ahol a Föld van. Ezt onnan tudjuk, hogy bár magát a bolygót nem látjuk, körülötte hajszálvékony, vörös gyűrű dereng – ez a bolygó légköre! A Nap korongja lassan bekúszik a sötét Földgolyó mögé, és a gyűrű egyre erősebben ragyog. Aki látott már a Földön napfogyatkozást, tudja, hogy olyankor a fények tompulnak, az árnyékok eltűnnek, a táj elhomályosul, mint alkonyatkor. Az állatok megzavarodnak, az éjszaka közeledtét érzik, elcsendesednek, búvóhelyeikre sietnek. És itt mit látunk? A távolba kémlelve ebben a pillanatban vesszük észre, hogy az eddig fényes-fehéren ragyogó tájon egy vöröses, hatalmas, a látóhatár pereméig terpeszkedő folt rohan felénk: érkezik a Föld árnyéka! Aztán lefelé pillantunk, és mindent vörösben látunk, az égen pedig teljes erővel pompázik a vörös fénykarika, ami mögött a Nap rejtőzik. A felszínről visszaverődő fény tompul, ezért számtalan csillagot figyelhetünk meg az égen.

A látványba feledkezve készítjük egyik fotót a másik után – hol a fényes vörös gyűrűről, hol a furcsa színű holdbéli tájról, vagy a jelenséget csodáló társainkról. A mellettünk álló professzor – nem nehéz kitalálni, hogy az, mert hatalmas szemüvege és sisakba gyömöszölt fehér szakálla jól látszik – annyira rabja a csodának, hogy gondosan felállított fényképezőgépén még le sem nyomta a gombot. Annyira elfeledkezett mindenről, hogy többszöri oldalba bökdösés sem zökkenti ki, s egy ideig helyette is készítünk felvételeket, míg észbe nem kap. Széles mosollyal, hevesen integetve köszöni segítségünket. Az árnyék közben átsuhant rajtunk, a táj visszanyeri ragyogó, fehér fényét, amint a Nap kibukkan a Föld takarásából.

Holdfogyatkozást a Holdról most először láthattak emberek!

Másnap reggel – földi időszámítás szerint, hiszen a Holdon még vagy egy hétig nappal van – a sors úgy hozza, hogy a csillagászprofesszor mellénk kerül az asztalnál. Felismer bennünket, és újra köszöni segítségünket:

– Tudjátok, amióta kissrác koromban megkaptam az első teleszkópomat, és elhatároztam, hogy csillagász leszek, mindig arra vágytam, hogy holdfogyatkozást láthassak: a Holdról! Azaz, a napfogyatkozást... No mindegy! A lényeg, hogy szerencsésen megértem. Erre aztán, ha ti nem figyelmeztettek, bizony elszalasztom a felvételeket! Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg nektek! Várjunk csak… Tudom már! Velem jöttök a Szaturnuszhoz… Mi sem egyszerűbb ennél! Az ilyen talpraesett és segítőkész gyerekek igazán megérdemlik. Holnapután indulunk egy új és nagyon gyors űrhajóval, amit már itt, a Holdon szereltünk össze. Ezzel alig egy hónap az út oda… Semmi az egész! Megfigyeljük a Szaturnuszt meg a gyűrűjét, s persze a holdjait… Aztán nyomás hazafelé! Még bőven eléritek a következő holdfogyatkozást augusztus 16-án! Szüleiteknek még ma este írhatunk, és üzenünk az iskolába is… Én majd cirkalmas kikérőlevelet és hivatalos igazolást kanyarítok. Gondolom, nincs kifogásotok ellene?!

Újdonsült pártfogónk meg se várja válaszunkat, köpenye zsebéből kissé megviselt csillagászati évkönyvet ránt elő, és folytatja szónoklatát.

– Ez a gyönyörű bolygóóriás elég messze van a Földtől, de sebaj. Telefonálni biztosan nem fogunk haza, de majd levelezünk… Na, itt is van, amit kerestem! Nézzétek csak ezt az ábrát: ezt elküldjük haza, a levél mellé! A szüleitek mutogathatják a rokonságnak, hogy éppen merre jártok, csak felnéznek az égre, és megkeresik a gyönyörű Oroszlán csillagképet, amiben a Földről nézve ekkortájt a Szaturnusz bolygó látszik. Aztán rámutatnak az égi oroszlán mellső mancsánál arra a fényes csillagra, és azt mondják: „az a fényes csillag ott igazából nem is csillag, hanem a Szaturnusz bolygó. Arrafelé repül most a mi csemeténk is!”

Hát lehet egy ilyen meghívásnak ellentmondani?