A kőlevesről szóló népmesében az útszéli kavics csodát tesz a kíváncsi és zsugori falusiak fazekában: az éhes vándor pazar levest főz vele. Hogyan történhetett? Ezt kérdezték azok a geológusok is, akik ugyanilyen kavicsot találtak – nevezzük őstojásnak – a földtan fazekában, azaz finomszemcsés, mélytengeri üledékekbe zárva. Mi a csudát kereshet egy galamb, olykor tyúktojás méretű legömbölyített kavics az idegen környezetben, amikor hozzá fogható anyag nincs sehol, és ráadásul a kavicsot formáló tengerpart kilométerekre lehetett egykoron? A rejtélyt fokozza, hogy ezek a kavicsok egészen eltérő anyagúak a befoglaló kőzethez képest. A tudósokat ámulatba, és főleg gondolkodóba ejtette a jelenség. Nyomukba lépve járjuk végig az utat, amelynek végén fény derül az őstojás rejtélyére.

A kutatók a rétegsor kalapálásával kezdték munkájukat. Vésővel óvatosan szétválasztották a „tojást” befoglaló alsó és felső réteglapot, s előkerült, kigurult az őstojás. Újabb meglepetés: a szilárd kőzetté vált egykori tengeri iszapban megmaradt az odapottyant kavics lenyomata! Éppen olyan volt, mint amit te látsz, amikor nyáron egy kavicsot az iszapba ejtesz, és az lágyan felpúposodik a kavics körül. Meghökkentek a geológusok: lehet, hogy az őstojás ugyanígy, sok-sok millió évvel ezelőtt pottyant a tenger fenekére? Lehet. De akkor mi vagy ki pottyantotta oda? Nem, nem ufók vagy marslakók! Hanem a földről mára eltűnt tengeri hüllők, tengeri dinoszauruszok. Honnan tudjuk?

A válasz megfogalmazásában a biológusok segítettek. Egyes hüllők, sőt, sok madár ma is rendszeresen fogyaszt köveket. Kapirgálás vagy parti séta során kiválasztja az alkalmas kavicsot és egyszerűen lenyeli! A lenyelt kavicsokat gyomorköveknek hívja a tudomány, ezek a táplálék emésztését szolgálják. Az állat izmos gyomrában (madaraknál zúzának nevezzük) a kavicsok apróra törik és pépesítik a lenyelt növényi (vagy egyéb) táplálékot. Használat során a kavicsok kopnak, gömbölyödnek, de nem fogynak el, mert bizonyos átmérőjűre csökkenve (amely függ az állat fajától és méretétől) az erős izmok kipréselik a gyomorkövet az állat emésztőrendszerén, és az lepottyan a tenger aljzatára, bele a lágy iszapba.

Megoldottuk volna a rejtélyt? Csak részben. Ez az elmélet az idegen anyagú kavicsok keletkezését magyarázza csak. És mi a magyarázat a mélytengeri, finomszemű üledékben talált jóval nagyobb méretű, éles peremű, ugyancsak oda nem illő kőzetdarabokra? Ezek is „ejtőkövek”, akárcsak a tengeri dinókból kipottyantak, ám szállítójuk nem élőlény, hanem élettelen anyag, jéghegy volt! A nagy méretű sziklák még akkor fagytak bele a jégtáblába, amikor az gleccserként karistolta a szárazföldet. Évezredek alatt a jégnyelv elért a tengerhez, és beleszakadva levált a szárazföldről: megszületett a jégtábla és megkezdte kiszámíthatatlan útját a tengeráramlások hátán. Közben folyamatosan olvadt. Alja, teteje, oldala egyformán, és a sziklák a jégtáblából egyszerűen lepottyantak a tenger fenekére – akárcsak kisebb és lekerekített társaik, a tengeri hüllők gyomorkövei!

És most már elmondhatjuk: ekként főzték meg a tudósok a geológia kőlevesét. Szívós munkával és sok gondolkodással olyan történet bontakozott ki, amelyről álmodni sem tudtunk korábban.