Volt egyszer egy egér. Egészen kicsi egér volt, s ebben a kicsiségében hordozott egy nagy feledékenységet.

Ott trónolt benne a nagy feledékenység, s mondta, hogy: cikk-cikk. Vagy, hogy: juppíí. Ha kárörvendő volt, cikk-cikk-et, ha boldog a jól megtalált hely miatt, akkor juppííkat mondott.

A feledékenység olyan nagyon trónolt benne, hogy amiatt mindegyre elfelejtkezett erről-arról, például, hogy nyár van: olyankor, rosszkor kesztyűt húzott; hogy tél van: olyankor, rosszkor szalmakalapot tett; elfelejtette, hogy szomjas, hogy már térdéig nőtt a bajsza, hogy a tej a kályhán fut-fut.

Nos, az egészen kicsi egérnek igencsak sok galibát okozott ez a trónoló rosszság.

Mégis, a galibák galibája az volt, amikor, egy szép napon, a benne trónoló nagy feledékenység miatt az egér valahol felejtette, hagyta, ejtette, hullatta, zsebkendővel kihúzta, morzsákkal kipallotta a szép cirádás hangját.

Jaajj, pedig volt hangjának kacskaringóira táncra keltek régen a kompótok: rezegtek a ribizlik, hersegtek a szilvák, még a liszteszsák is puffokat mondott: pfuff-pfuff.

Na de ezt a kacskaringós szép hangját nem találta az egér semerre, pedig tűvé tette érte a világot.

Kinyitotta mindegyre kicsi fejének kicsi száját, lassan, óvatosan, abban reménykedve, hogy amikor azt mondaná: saaaajt, már ott lesz a kacskaringó hang.

De bizony csak a nagy tátogtatással maradt.

Ilyenkor szomorúan összecsukta a száját, és egy darabig nem volt kedve keresni a hangját.

Ebben a szomorúságában ért a nagy sajtlyuk elé.

A nagy sajtlyuk nézte sajtlyuk-szemeivel, hallgatta a szipogást sajtlyuk-füleivel, és sajtlyuk-szíve összeszorult.

– Mi a bánatod, te csöpp? – fordult sárga szélű testével a szipogó szomorúság felé, aki nem volt más, mint a kicsi egér. Az csak vonogatta a vállát és mutatott befele a torkába, és míg ezeket csinálta, pocsolyát sírt lábacskái alá.

– Ejj, azt a gonosz feledékenységes-felejtős mindenségit! – csettintett a sajtlyuk. – Bújj csak ide! – tágított magán, s már egy egész egércsalád, sőt egéróvoda elfért volna benne.

– Te kicsi egér, most fordulj magad körül hármat jobbra, aztán fordulj magad körül hármat balra, tátogtass közben, s meglásd, kifut belőled a nagy trónoló feledékenység!

Nem tudom, miért gondolta ezeket a nagy sajtlyuk, és mire-kire gondolt, tán a sajtszagra, lyukakban tekergő huzatra, hogy azok lesznek akkora ijesztőek, hogy a trónoló feledékenység megfutamodik.

Szag-e, huzat-e, egyre megy, futott biz a feledékenység trónostól, mindenestől ki, csak úgy lobogott a hosszú palástja, papucs-bojtja utána.

– Trillárom – jött ki a tátogó kicsi száján az egérnek. – Trilla-trilla – toldotta még hozzá bőszen-boldogan, mert ott volt a hang, ott bizony, csakhát a trónoló feledékenység nem engedte, hogy legyen.

Bizony, a kamrában ropogni kezdtek a rebarbarák táncolós derekai a befőttes üvegekben, zsizsegtek a molylepkék szőtt hálózsákjukban, mikor meghallották a kicsi egér hangjának kacskarigóit.

Volt öröm.