Marosvölgyi Bonifác jókedvűen ébredt. A Nap éppen kelt. Marosvölgyi Bonifác ilyentájt már sokadjára riadt föl. Az éjszaka során többször is kinyílt a szeme, bóklászott a lakásban, evett pár falatot, elmerengett az ablakon bekukucskáló Holdon, végül visszaheveredett a fésülködőasztalra. Marosvölgyi Bonifác szívesen szendergett a fésülködőasztalon. Mindenhol szívesen szendergett, mert magát a szendergést kedvelte. Meg a bóklászást a lakásban, nemkülönben a Hold bibircsókos ábrázatának vizslatását. Az utcán járó és kelő alakokat is szívesen figyelte. Azon a reggelen is így cselekedett: az ablaknál álló íróasztalon üldögélve szemlélődött, mi folyik odalent, az utcán. Odalent, az utcán nem folyt semmi különös. A fák ledobták már leveleiket, az esők elvonultak, a hó még váratott magára. A szemközti házfal zöldben játszott, a tűzfal téglavörösen izzott a pirkadat fényében. Marosvölgyi Bonifác nagy, kék szemével követte a színeket, zöldet a téglavörösbe, téglavöröset az égszínkékbe, égszínkéket a napsárgába kísért. Nyeffentett egyet és dorombolt, fölemelte jobb mellső mancsát, finoman az ablaküvegre helyezte. Így ücsörgött pár percig. 

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)