Fenyő Ervin Álszentek
Aki magasrendűnek tartott elvekre hivatkozva tetteti a jót, vagyis jóságoskodik – álszent. A 17. századi Franciaországban a katolikus egyház még a királyon is uralkodott, kíméletlenül büntette a másféleképpen gondolkodókat, s csak az lehetett sikeres, aki a látszat-hitnek, látszat-alázatnak megfelelően ájtatoskodott. A hazugsághoz persze legalább két fél kell: aki hazudik és aki elvárja a hazugságot, sőt, hazug módon tetteti a hiszékenyt. Vajon ki a bűnösebb? Aki bedől a szemforgatásnak vagy aki kihasználja?
A korszak nagy drámaírói visszanyúltak az ókori görög dráma hangulatához és eszményeihez.
A cselekményt egy helyszínre, rövid időbe tömörítették, és gyakran témáikat is a görög mítoszokból merítették. A színház az ünnepélyes, magasztos érzelmeket, a szélsőséges szenvedélyeket jelenítette meg, de szigorú szabályok szerint.
Az emberfeletti tettekre képes hősök versben beszéltek – ez is a magasztossághoz tartozott.
Ám élt a korabeli Franciaországban egy különös sorsú író, aki rendező is volt, színházat alapított, saját társulatot vezetett, aki élvezte a király kegyét és szenvedte haragját – nos, ő egyszerre mutatta meg a helyzetek tragikus és komikus oldalát. Jean-Baptiste Poquelint (ejtsd: zsan-batist pokölen) inkább Molière (ejtsd: molier) művésznevén ismerjük. Az ő hősei egyáltalán nem voltak olyan emelkedettek. Molière a saját koráról írt, rendszerint egy-egy meghatározó jellemvonásból indult ki. Hitványságokból például. Hús-vér emberek fösvénységéről, féltékenységéről, irigységéről szólnak a darabjai. Sírni és nevetni lehet a szereplőin, mert egyszerre szánalmasak és nevetségesek – olykor veszélyesek is.
Molière apja jómódú kárpitos volt, legidősebb fiát a jezsuita szerzetesrend híres kollégiumában neveltette. A fiú kitűnően megtanult latinul és kamaszként nagy műveltséget szerzett. Tizennyolc esztendősen megörökölte apjától az udvari szállító rangját, így alkalma volt megismerkedni a királlyal is. Együttese a király udvari színtársulata lett.
(A folytatás a téli számban olvasható)
|