Megszokhattad már, hogy a mitológiai hősök nem feltétlenül szerethetők, még azt is nehéz eldönteni, jók vagy rosszak. Jellemük-természetük ugyanis nem egészen emberi. Legendás, mitikus alakot csak közösség – sok-sok ember – képzelete teremthet, méghozzá hosszú idő alatt, folyamatosan változtatva, újabb és újabb motívumokkal gazdagítva a figura történetét. Néha egy eszmét, egy tulajdonságot jelenít meg a mítosz, így lesz a szépségnek, a vadászatnak vagy az értelemnek nagyon is emberszerűen viselkedő istene, istennője. A középkori és újkori mondákban fordított a folyamat: egy-egy valóságosan élt ember történetében látják meg (vagy látják bele) a kivételes képességet. Mintha valamilyen tulajdonság megtestesülne. A hős sorsa pedig kifejezi a kor véleményét arról az eszméről, amit a mitikus alak képvisel. Faust telhetetlen tudásszomját például az újkor elejétől csodálták, de gátlástalanságát félelemmel meg is vetették, s végül éppoly ellentmondásos lénnyé gyúrták, mint amilyenek hajdan az antik istenek voltak.

Don Juan (ejtsd: huán; a „Don” nemesi előnév) a csábító típusa. Története a legismertebb és legvitatottabb valamennyi modern mítosz közül. Drámák, regények, verses művek, operák, filmek sora idézi – megszámlálhatatlan változatban – a varázsos férfit, akinek egyetlen nő sem tud ellenállni. A „valóságos” Don Juan (Tenorio volt a vezetékneve) a 14. században élt a spanyolországi Sevillában (ejtsd: szevijja), Don Pedro király udvarában. Állítólag a Könyörtelennek nevezett Pedróval is tivornyázott, hiszen az uralkodó és a gazdag nemesek úgy hitték, mindent megtehetnek, akárhogy kihasználhatják alattvalóikat – hát még az akkoriban nem egyenrangú nőket! Don Juan válogatás nélkül csavarta el a főrangú asszonyok, parasztlányok, apácának készülő szüzek vagy épp a menyasszonyok fejét. Szerelmes vallomásaiban mindenfélét ígért, de gyorsan meg is feledkezett fogadalmairól, és mindig újabb és újabb lányoknál keresett örömöket. Szemtelenül kérkedett hódításaival – és a legenda szerint ez lett a veszte. Elcsábította és becsapta a kormányzó lányát, és a lány védelmére siető apát leszúrta. Később, egy temetői kalandján, bizonyára ittasan, a kormányzó sírjára emelt kőszobrot pezsgős vacsorára hívta. A szobor, mintha a végítélet napja érkezett volna el, nagy robajjal meg is jelent, s a még mindig kihívó, semmitől vissza nem riadó Don Juant a pokolba taszította.


(A folytatás a téli számban olvasható.)