bla

Érted a csíziót? Nyiss éttermet! Fagyhozó és Dérhagyótársaságában a Mikulás földjén, ahol kapható lesz Az istenek eledele, és látható A torinói lepel. Úton Brémába ide tér be Marci és a titokzatos lovag meg A sárkánygyík és a lovag. A Tér(kör)kép és a Szitakötő szótár, no meg a Napkeleti bölcsek, valamint a Kiskirályok szerintitt található a Bábok világa, s abelépőknek csak A bűvös mondatot kell kimondani: Hubble, bubble, pukk! Akkor aztán nézhetik Kádár Béla képeit, hallhatják a mesét, hogy Volt egyszer egy rák. Nem kell kérdezni, mindezt Honnan tudják?, és igaz-e, hogy …a halott kalóz énekelt, mert Hétpecsétes titok, és az a fontos, hogy járjon a Szellemvasút …avagy nevessük, ami bangó.

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
Kép

Máté Angi | Keresztes Dóra

Volt egyszer egy rák

Volt egyszer egy rák.

Ennek a ráknak volt egy zöldes feje.

Zöldes feje alatt volt barnás hasa.

Barnás hasán tíz lába, körbe– karikába.

Tíz lábából kettő olyan, hogy olló volt a végén.

Ült egy pataknak a partján a rák, és találgatósat játszott:

– Mit is vágjak, mit is vágjak? Mondjuk, levágom a bajuszomat. Vagy a katica egyik pöttyét. A szitakötő körmeit. Megcikcakkozom a füvek végét, azt a végét, ami az ég fele mutat.

Így ült a fövenyen a rák, és találgatott.

Addig találgatott, míg belefáradt.

Mert sem a bajusz-, sem a pötty-, sem a körömvágás, de még a füvek cikcakkozása sem volt kedvére való.

– Ehh – ejtette bele unatkozva ollós kezét a patak vizébe.

Belelógatta: szétnyitotta, összecsukta, ollói vagdosták a vizet.

A patak addig hosszan zúgott-búgott. Most ez a hosszú zúgás-búgás felvágódott apró loccs-csubbokra, felvágta a rák:

– Csubbl-loccs, csubbl-loccs – így.

A rák nyitogatta az ollóit, a patak pedig aprókat csubbogott, felvágott darabokból való patak lett immár.

Ha tehette, a rák tavasztól télig játszotta a kitalálósat, s mindegyik játékában azt találta ki, hogy le kell ülnie a patak szélére, vágnia kell az ollóival. Azt kell vágnia, ami eddig egyben volt, vágni a hosszan zúgó-búgót. Ha tehette, így csobogtatta a patakot.

Aztán eljött az az idő, amikor a patak vizét a tél befagyasztotta. Ott didergett a rák, dörzsölte, fújogatta ollós és ollótlan lábait a zúzmarás fövenyen, aztán nyitogatta ollóit, kaparászta velük a vastag jeget, mindhiába, semmi csobogás nem lett attól. Csupán, mintha apró korcsolyák karcoltak volna, az hallatszott.

Megtudta így a rák, hogy most tél van, s ekkor leköltözött a jég alá.

A jég alatt csak a homály látszott nagyon, s azt a nagyon látszó homályt bizony nem szerette a rák.

Eszébe jutottak akkor más, szépen látszó dolgok, s ezért a jég aljára – ami a patakra borult – ollóival nagy napokat és felhőket karcolt, madarakat, s mindent, mik az égen laknak.

Azután a hátára feküdt, vitte a patak, s ahogy fölnézett a karcolt jégre, repültek a madarak, a felhők, a napok, s mindenek, mik az égen laknak.
 

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek