Nektek hány szomszédotok van? Ha kertes házban vagy kertvárosi sorházban laktok,  könnyebb a válasz: jobbra, balra, szemben egy-egy ház, mindegyik házban egy-egy család. Ezek a közvetlen szomszédok. De a két-három házzal távolabb lakókat is szomszédnak nevezitek. Nyilván mindegyiküknek tudod a nevét, naponta találkoztok.

Egészen más, ha egy városi panelház első emeletén van a lakásotok – előfordulhat, hogy még a második emeletieket is legföljebb arcról ismered.

Na, és jóban vagytok a szomszédokkal? Volt már vitás, netán peres ügyetek valamelyikükkel? A rossz szomszédság megkeserítheti a mindennapokat. Szörnyű újra meg újra látni a nem-szeretem arcokat, esetleg kényszeredetten köszönésfélét sziszegni – persze még durvább levegőnek nézni a közelben lakót. Bármennyire jogos lehet a sértettség vagy a harag, az ártatlan félt is megviseli. Talán mert minden kapcsolathoz legalább kettő kell, és az elrontott viszonyról is valamennyireazért legalább ketten tehetnek. Rossz szomszédság török átok – tartja a régi közmondás. Láttam már ellenségeskedést – te is láttál? –, mikor szomszédok úgy bosszantották, valósággal kínozták egymást, mintha megátkozták volna őket.

Ha nagyvárosi, többemeletes, soklakásos házban laktok, a legtöbb lakóval talán se jóban, se rosszban nem vagytok. Nem is lehettek, hiszen semmit sem tudtok róluk – és ők sem rólatok. Előfordulhat, hogy hónapokig nem is találkoztok, mert nem ugyanabban a percben robogtok föl vagy le a lépcsőn. A kertes házban lakók, legalább amikor a kertben vannak, udvariasságból is ismerkednek – többen igyekeznek szívélyes viszonyt kialakítani egymással. És nemcsak azért, mert fura érzés némán kapálgatni, mikor a kerítés túloldalán, tőled két méterre ugyancsak kapálgat valaki, de azért is, mert a jó szomszédság szükség esetén jól jöhet. Önzés volna? Hasznosságot remélő számítás? Életünknek fontos és természetes részea saját érdek megtalálása, és nincs is ezzel semmi baj, ha a rész nem hatalmasodik el.

Vannak helyzetek, amelyekben nehéz, néha meg nem is lehet egyedül boldogulni. Ilyenkor legegyszerűbb a hozzánk legközelebb élők segítségét kérni. A jószomszédi viszony így a barátságnál talán kevesebb, de barátságos kapcsolat. A térbeli közelségből adódik és alakítható – persze, ha kölcsönösen akarják ápolni. De lehet ezt elhatározni és akarni? Azt hiszem, igen. Jó például, ha időről időre váltunk néhány szót, ha a köszönésen túl kezdeményezünk valamit – még ha nincs is különösebb mondanivalónk egymás számára. Viccesnek érzed, mikor a szomszéd újra meg újra megkérdezi anyukádat: „kapálgatunk, kapálgatunk?” De hát tudod, hogy a kérdésnek nem sok köze van a kapáláshoz, inkább nyomatékos köszönés, és olyasmit jelent, hogy „Látod, szomszéd, figyelek rád. Mondtam valamit, ha gondolod, te is mondasz valamit, és elindulhat köztünk egy beszélgetés.” Ezekkel az ismétlődő, formális csevegésekkel és persze cselekvésekkel jelzünk is egymásnak, sőt, ki-ki biztosítja a másikat, hogy szívesen segít ebben-abban, hogy ha majd nem lesz otthon, átveszi a postát, enni ad a kutyának, még a sajátjával együtt a szomszéd növényeit is meglocsolja.

De mi történik, ha olyasvalakit sodor mellénk az élet, akivel gyötrelem egymás mellett élni, mert csakugyan önző, és a legelemibb szabályokat sem fogadja el? Hiszen vannak, akik soha nincsenek tekintettel a környezetükben élőkre. Például olyan hangerővel üvöltetik a rádiót, a tévét, hogy a szomszédban a saját hangját sem érti az ember. Erőszakosak és tapintatlanok – ilyenkor hogyan maradhatunk szívélyesek? Érdekes, hogy minél többen és minél közelebb lakunk egymáshoz, annál nehezebb jóban lenni. Ráadásul a sok kis lakás, a lakásokat elválasztó terek hiánya természetellenesen összekényszerít bennünket. A nagyvárosban lakók – éppen a tágasabb tér hiánya miatt – többször ingerlékenyek, mogorvák. Konrad Lorenz osztrák tudósról olvashattál már a Szitakötőben, de biztosan még sokszor találkozol majd felismeréseivel, hiszen annyi mindent tudott az állatok és az emberek viselkedéséről. Például azt is, mivel járhat a túlzott közelség, az összezártság. Idegrendszerünk fellázadhat, és nem alkalmazkodni igyekszünk, hanem menekülni. Az utca forgatagában nehezebben viseljük el az ismert arcokat, mint az ismeretleneket, és ahelyett, hogy próbálnánk szorosabbra fűzni kapcsolatainkat – a szomszéddal akár –, kerüljük a találkozást. Jaj, ne kelljen köszönni! Utálkozva odébb rúgjuk még a lábtörlőjét is – pedig lehet egy lábtörlő annyira útban? Mire, kire haragszik ilyenkor az ember?

Ugye, mégiscsak jó az a „kapálgatunk, kapálgatunk”-féle megszólítás? Hogy nehéz elkezdeni?

Talán nem is annyira nehéz. Érdemes kipróbálni, és mindjárt az évszázadok alatt jól bevált trükkökkel: amikor köszönsz a szomszédnak, nézz rá, megereszthetsz még egy mosolyt is, hiszen jól áll neked, ha mosolyogsz. Ne hadarj, ne motyogj! Hagyj időt – pár másodperc az egész – magadnak meg a szomszédnak, hogy összenézzetek. Azután figyeld a hatást!