Ott jött világra Dugó, a kis palackorrú delfin, ahol a tenger fenekét finom, fehér homok fedi. Anyja két nővére játszotta a bába szerepét. Amint megszületett, szorosan közrefogva felkísérték a felszínre, hogy életében először levegőt vegyen.

Ám a nagynénik azonnal látták, hogy valami nincs rendben az újszülöttel. Ugyanis nem tudott mosolyogni. Kissé ferde, cakkos szájacskája úgy görbült le, mintha folyton sírásra állna. Márpedig ki hallott már szomorú delfinről? Hiszen a delfineket jókedvében teremtette Gaia, a Földanya, ezért ül örök mosoly az arcukon. Családja és az ismerősök annyira sajnálták, hogy soha nem említették testi fogyatékosságát, s mivel a tenger mélyén nincsenek tükrök, Dugó abban a hitben nőtt fel, hogy épp úgy néz ki, mint a többi delfin.

Egy szép napon Kalliszté partjai mentén, a sekély vízben játszadozott legjobb barátjával, Próteusz juniorral. A fiú örökölte apja híres alakváltó képességét; egyszerűen bármivé át tudott változni. Ha Dugóval játszott, legszívesebben ő is delfinalakot öltött. Ahogy most is. A két haszontalan kölyök épp egy szerencsétlen tengeri uborkával labdázott a hullámok felett.

 - Jaj, nem hagynátok már abba? - siránkozott a tengeri uborka, miközben ide-oda röpködött a levegőben. - Hányingerem van, ráadásul  megint rám tört a légiszony. (A légiszony a tengeri lényeknél olyan, mint embereknél a víziszony.)

A két kis delfin rá se hederített, jókedvűen füttyögve tovább passzolgatták egymás közt az orrukkal.

- Tudom, hol van a kalózok kincse – próbálkozott a tengeri uborka. - Ha elengedtek, megmutatom.

A kölykök erre már felkapták a fejüket. A tengeri uborka megkönnyebbülten visszacsobbant Próteusz orráról a vízbe.

- Milyen kincs? - kérdezte Dugó mohón.

- Azt nem tudom - mondta a tengeri uborka bizonytalanul. - De biztosan nagyon értékes, mert egy díszes ezüstládika rejti.

- És pontosan hol van? - tért a lényegre Próteusz.

- A korallszirtek mellett. Az elsüllyedt hajó kabinjában.

A két kis delfin abban a percben megfordult, és úszott a hajóroncs felé, magára hagyva az elgyötört tengeri uborkát. Közben két mellső uszonyukat sebesen mozgatva vad találgatásokba bocsátkoztak a kincs természetét illetően, mivel a delfinek nemcsak füttyögéssel, hanem kifinomult uszony-nyelven is képesek társalogni egymással.

(Tudjátok, hogy legalább nyolcféle uszony-tartásuk van a hullámokra? Külön az enyhén fodrozódó hullámra, a tarajos hullámra, a tajtékos hullámra, az óriás hullámra, a bukóhullámra, a hanghullámra, valamint az ultrahanghullámra, amivel a delfinek tájékozódnak a víz alatt. Még a cunamira is van jelük, ami a legeslegnagyobb hullám a világon. A kisebb szigeteket akár le is moshatja a térképről. Persze, a mi szigetünket nem, mivelhogy nincs is rajta a térképeken.)

A kölykök néhány perc múlva odaértek a félig homokba süllyedt roncshoz. A nyitott ajtajú kabin közepén, a padlón valóban ott hevert egy gyönyörű, domborműves levelekkel díszített ezüstládika. Ámbár jóval kisebb volt, mint amire a fiúk számítottak.

- „Ebbe aztán nem sok fér” - gondolta csalódottan Dugó. (De fogalma se volt, mit kezdhetne az ékszerekkel és aranykelyhekkel.)

Próteusz fürgén polippá változott, s egyik karjával felemelte a ládika tetejét. A dobozban csak egy kis ezüstkeretes púdertükör meg egy bedugaszolt, homályos üvegű flaska volt. A két gyerek leforrázva bámulta.

Aztán megtörtént a baj. Amikor Dugó a tükörbe nézett, életében először meglátta az ábrázatát. Döbbenten meredt rá.

- Próteusz, nem torzít kissé ez a tükör? - kérdezte rémülten. - Nézd, milyen csempének tűnik a szám!

A másik nem kezdett buzgó helyeselésbe, ahogy remélte, csak zavartan lesütötte a szemét. (Már amennyire egy polip le tudja sütni.) De aztán bevallotta az igazságot.

Dugó rettenetesen elkeseredett. Talán még sírt is, bár a víz alatt nem látni a könnyeket. Hát hogy is ne lett volna szomorú? Hiszen világéletében vízi mentő akart lenni, s Kallisztén  köztudott, hogy a vízi mentők adják a díszőrséget Poszeidón tengeristen buborékpalotája előtt. Márpedig közéjük csak a legjóképűbb, legdélcegebb delfinifjakat veszik fel, elvégre jól kell festeniük a tévé képernyőjén, amikor az őrségváltást közvetítik. Úgyhogy szegény Dugónak csak az járt az eszében, hogy a vízi mentők kapitánya biztosan nem fogja beválasztani ilyen torz ábrázattal.

Próteusz, hogy másfelé terelje barátja gondolatait, az üvegcsére mutatott:

- Abban meg mi lehet? Mintha köd gomolyogna benne.

Dugó ránézett az üvegre.

- S mintha lenne valami a köd mélyén – lökte meg az orrával. - Vagy valaki - tette hozzá kisvártatva, mert egy pillanatra mintha apró, alvó arcot pillantott volna meg a görgő flaskában.

- Várj, mindjárt kinyitom – mondta izgatottan Próteusz, s egyik szívókorongos karjával fürgén felkapva a palackot, kirántotta a parafadugót.

A ködszerűség abban a percben, huss, kisuhant az üvegből. Megállt a fiúk előtt, lassan örvénylett,  majd egyre nagyobb és nagyobb lett. Ahogy elérte az egyméteres átmérőt, megállt a forgása. Amikor eloszlott a köd, a delfinkölykök egy térdét átölelő, összekuporodott kislányt pillantottak meg. Buggyos, kék nadrágot, kurta kis bőrmellényt, és felkunkorodó orrú, piros papucsot viselt. Gyönyörű, olajbarna bőre, csillogó, fekete haja és bájosan pisze orra volt. Édesdeden aludt, nem zavarta, hogy a víz alatt van.

 - Szerinted ki lehet ez? - súgta Dugó a barátjának.

Próteusz izgalmában egy tál gyümölcszselévé változott. (Mindig ez történt vele, ha túlságosan izgalomba jött.)

- Fo..., fo..., fogalmam sincs - dadogta. - Talán ébresszük fel!

Azzal gyorsan delfinalakot vett fel, mert igazán nem szerette volna, ha a kislány egy tál zöld zseléként ismeri meg. Végül is, az első benyomás nagyon fontos.

Dugó óvatosan megbökte a lány karját, erre felébredt. Ásítva megdörzsölte a szemét, majd a két delfinkölyökre pillantott. Elmosolyodott.

- Jaj, de jó! - kiáltotta boldogan. - Ti vagytok a gazdáim, ugye? Még sosem szolgáltam delfineket. Bár, ami azt illeti, embereket se - tette hozzá. - Tudjátok, csak nemrég fejeztem be a dzsinnképző iskolát. Ez az első feladatom.

Körülnézett.

- Hát ez remek! Mindig szerettem volna látni az óceán mélyét. Milyen gyönyörűek azok a tengeri liliomok!

Próteusz maga se tudta, hogyan, de máris a liliomoknál termett, szájával leszakított egy szálat, s lelkesen átnyújtotta a kislánynak. Az hálásan rámosolygott, és a fiúnak ettől hevesebben vert a szíve.

- Hogyhogy a gazdáid vagyunk? - kérdezte Dugó. - És tulajdonképpen ki vagy te?

- Dzsinn vagyok. Jázminnak hívnak, és az a feladatom, hogy egy kívánságát teljesítsem annak, aki a palackból kiszabadít. Vagyis most nektek.

- Olyan dzsinn, mint az „Aladdin és a bűvös lámpa” című mesében? - fitogtatta jól értesültségét Próteusz.

- Ó, hát olvastad? Az a dzsinn, akiről szó van a történetben, az egyik nagybátyám. Ő a leghíresebb a családunkban – mondta Jázmin büszkén. - De egyszer talán még én is bekerülök egy mesébe.

Ragyogó mosolyt vetett Dugóra.

- Kedves gazdám, mi lenne hát a kívánságod?

- Nem tudnád nekem is olyan nevetőssé változtatni a számat, amilyen a többi delfiné?

Jázmin mosolya kissé elhalványult. 

- Hát hogyne. Ez igazán nem túl nehéz feladat - mondta erőltetett könnyedséggel.

Halkan elmormolt valami arab varázsigét.

Dugó szája fölé abban a percben kackiás, fekete bajusz nőtt. Mint a csiga háza, úgy tekeredett fel a vége.

Jázmin elpirult.

- Úgy látszik, eltévesztettem a varázsigét – motyogta, majd sietve újabb varázsigét darált el.

Ekkor a bajusz eltűnt ugyan, de helyette két hatalmas, alkarnyi hosszúságú szemfog nőtt ki Dugó szájából. Úgy nézett ki, mint egy kardfogú tigris. Vagy inkább kardfogú delfin.

A kislány szégyenkezve lesütötte a szemét.

- Ami azt illeti, sosem voltam túl jó az ilyen varázslatokban. Sehogy se jut eszembe a megfelelő varázsige – vallotta be, majd felcsillant a szeme. - De ha akarod, a világ leghatalmasabb királyává tehetlek. Vagyis... delfinkirályává. Vagy kincsekkel halmozlak el. Esetleg elröpítelek egy repülő szőnyegen oda, ahová akarod. A repülő szőnyegekhez igazán értek – tette hozzá csöppnyi hiúsággal a hangjában, miközben intett egyet, s ettől Dugó hatalmas szemfogai hirtelen eltűntek.

Dugó elkeseredetten bámult maga elé. A delfineknek nincs királya, a pénzzel meg mit kezdjen itt a víz alatt? A repkedés se vonzotta valami szőnyegen.

- De talán másképp is elérhetnéd a célodat – folytatta a kis dzsinn, aki mindent tudott Dugó bánatáról. - Ha bebizonyítanád, hogy alkalmas vagy a feladatra. Ha teszem azt, a segítségemmel megmentenél egy fuldoklót, biztosan felvennének a vízi mentők közé. Legfeljebb nem lennél palotaőr.

- Pontosan hogyan segítenél?

- Nos, én könnyen rátalálok a fürdőzőkre. A távérzékelés az egyik képességem. Ha becsukom a szemem, úgy látom Kallisztét és a part menti vizeket, mintha felettük lebegnék a szelek szárnyán. Lássuk csak, nincs-e valahol egy úszó bajban?! Aha! - kiáltott egy fél perc múlva. - Nem messze innen, a nyílt vízen, egy férfi bójába kapaszkodik. Csónak lebeg mellette, szerintem kieshetett belőle, és nem tud visszamászni. Se úszni.

- Akkor mire várunk?! - kiáltotta buzgón Dugó. - Induljunk!

Azzal megfordult, és máris sebesen szelte a habokat.

Próteusz lovagiasan felkínálta hátuszonyát Jázminnak, s amikor az hálás mosollyal belekapaszkodott, a barátja után eredt vele.

Dugó fejéből minden egyéb gondolatot kiszorított a vágy, hogy végre megmentsen valakit. Csak úszott, úszott rendületlenül, míg a strandhoz nem ért. Aznap szélcsend és rekkenő meleg volt, úgyhogy elég sokan fürödtek a vízben. A kis delfin ide-oda cikázott a labdázók és a búvármaszkos, pipás békaemberek között. Néhány vízibiciklit is ki kellett kerülnie, mire kint, a nyílt vízen észrevette a bójába csimpaszkodót.

- No, várj csak, mindjárt megmentelek! - gondolta, és már látta, ahogy az életmentésért kapott kitüntetést maga a szigonyos Poszeidón isten adja át neki. És akkor muszáj lesz felvenni a vízi mentők közé.

Fürgén a kapálózó lábak alá siklott, ügyes mozdulattal a hátára kapta a férfit, s úszott vele a part felé.

Ám a megmentett nem tűnt túlságosan boldognak. Dühösen kiabált, hogy ő ma nem ér rá delfinkölykökkel játszadozni. Nézze csak meg, hány bója csúcsát kell még pirosra mázolnia! Hiszen olyan ritkán nyugodt a tenger, márpedig bóját akkor lehet festeni, ha nem hullámzik a víz. Dugó akkor vette észre, hogy a férfi ecsetet tart a jobb kezében, s a bójához kötött kis csónak orrában festékes vödör áll. Lógó orral visszavitte a jóembert a munkájához.

Próteusz a hátán ülő Jázminnal csatlakozott hozzá.

- Én tehetek róla - röstelkedett a kis dzsinn. - Nem vettem észre, hogy fest...

Most mit tegyenek? Percekig némán szelték a habokat, s akkor hirtelen visító, kalimpáló alak zuhant alá az égből. Nagyot csobbanva eltűnt előttük a tengerben.

Dugó ösztönösen cselekedett: előre iramodott, és lemerült a mélybe. Mivel Próteusz Jázmint vitte a hátán, csak lassabban tudta követni.

Dugó izgatottan fürkészte a zöldes homályt. Meg is látott egy lassan süllyedő kisfiút. Szemernyit se tétovázott. Tudta, hogy még egy perc, és a gyerek megfullad. Hátára kapta hát, és a felszínre vitte. A fiúcska alig kortyolt egyet a levegőből, máris bömbölni kezdett.

Akkor értek oda a vízi mentők.

- Ejnye, Phaeton, mit tettél már megint? - dorgálta meg kapitányuk, egy hatalmas, izmos delfin a gyereket. - Hogy képzelted, hogy hajtani tudod apád szekerét? Kicsi vagy te még ahhoz, hogy a napot keresztülvidd az égen.

Ugyanis Héliosz napisten legkisebb, híresen rosszcsont fiacskája ellopta apja szekerét, ám gyenge kezével nem tudta tartani a gyeplőt. A megvadult paripák vágtatni kezdtek, és Phaeton kiesett a szekérből. (A lovak szerencsére jól ismerték az utat, kocsis nélkül is megjárták, de a száguldás miatt aznap jóval korábban ment le a nap.)

Persze Dugó lett a nap hőse. Még az esti hírek számára is készítettek vele riportot. A nézőket egyáltalán nem érdekelte, tud-e mosolyogni, mindenki azonnal megszerette. Olyan népszerű lett, hogy később a halrudacskákat vele reklámozták a tévében. A vízi mentők vezetője pedig megígérte, hogy néhány év múlva felveszi a csapatába.

Így Próteusz juniorra maradt a dzsinn által teljesítendő kívánság, hiszen barátja szíve vágya már valóra vált. Nem is kellett sokáig gondolkodnia. Azt kívánta, hogy Jázmin hagyja ott a dzsinnséget, változzon közönséges kislánnyá, és legyen a barátnője. Jázmin örömében elpirult. Addigra ugyanis már nagyon megkedvelte a fiút, s mély szomorúsággal töltötte el a gondolat, hogy ha vissza kell térnie az üvegbe, soha többé nem látja. Így viszont örökre vele maradhat.

Attól fogva aztán ők hárman sülve-főve együtt voltak, és senki se lepődött meg, amikor később a lány és Próteusz összeházasodott.

Az esküvőt a víz alatt tartották. Az ifjú pár és a násznép búvármaszkot és oxigénpalackot viselt. Egyetlen apró közjáték zavarta meg a szertartást: az izgatott vőlegény az igen kimondásánál egy percre málnaszínű zselévé változott. Szerencsére menyasszonya rögtön elkapta a süllyedő tálat. S ki más eskette őket, mint legjobb barátjuk, Dugó kapitány?! Hiszen Kallisztén a vízi mentők vezetői – akárcsak a hajóskapitányok – rendelkeznek ezzel a kiváltsággal.