![]() ![]() |
Horgas Béla | Orr Máté Hintó-mese A zselici erdőben kezdődött. Ott pillantották meg egymást, ott lett a pillantásból nagy szerelem Zsumber és Munó között, és ott kerítette őket hatalmába a mesebeli erdőt birtokló Flinta úr, akinek volt ugyan egy félelmetes flintája is, amit állandóan magával cipelt, de sem a nevét, sem a hatalmát nem azzal szerezte. Hanem? Hát a rengeteg pénzével, azt meg az erdő szélén süvítve-sikoltozva működő fűrészteleppel kereste. Réges-régről örökölt fehér hintóját két éjfekete paripa röpítette kastélyából a hivatalba, és vissza.
Zsumber és Munó a városban laktak, de szerettek kirándulni, hosszú sétákat tettek az erdőben, különösen a tölgyesben, ahol a meleg esők után barna kalapos vargányákat szedtek – legtöbbször olyan sokat, hogy barátaiknak is jutott az illatos találmányból. Ha valaki megkérdezte, miért járnak annyit az erdőbe, és mit csinálnak ott, így válaszoltak: „Gombázunk!”
Ezt kérdezte Flinta is, mikor egyik szombat délután összeakadt velük. Munó kedvesen felelte: „Sétálunk és gombázunk!”
Flinta bámulta a lányt, aki nemcsak gombázó, hanem bombázó gombázó volt, aztán felcsattant, hogy az ő engedélye nélkül, az ő erdejében ez tilos. Sétálni is tilos, gombát lopni pedig bűn. Azonnal szolgáltassák be, amit összeszedtek.
– Be? – kérdezte Zsumber derűsen. – Aztán hova be, jóember? Miért nem ki?
Flinta csak morgott, hogy ő egyáltalán nem jó ember, de most kivételt tesz. Közben le nem vette tekintetét Munóról – Zsumberre egyetlen pillantást sem vesztegetett –, meghívta őket közeli kastélyába. Azt mondta, átad egy írásos engedélyt, ha belátják bűneiket és engedékenyen viselkednek. Zsumber és Munó nem érzett nagy kedvet a látogatáshoz, ahhoz meg végképp nem, hogy bűnbánatot tartsanak, de szerették volna, ha jó véget ér a kaland, s ezért ráhagyták: „jó, menjünk”.
Ami eztán történt, egyáltalán nem lett jó nekik.
A kastély udvarára lépve Flinta, aki majd felfalta tekintetével a lányt, megenyhült hangon, mézesen-mázosan ajánlotta, hogy mielőtt fölmennek az irodába a pecsétes engedélyért, vegyék szemügyre az ő hírneves, hófehér hintaját.
A hintó ott pompázott a hatalmas udvar közepén, és a lemenő nap sugaraiban szép is volt meg félelelmetes is. Zsumbernek nem volt kedve közelről bámészkodni, de mikor Flinta előrement, és kezét nyújtva mintha átsegítette volna Munót a láthatatlan küszöbön, a fiú gyorsan a lány mellé lépett. Munó végre kiszabadította kezét a vendéglátó mancsából, és odasúgta Zsumbernek: „Menjünk innen, félek!” Flinta meg, mintha értette volna Munó szavait, megint a mézes hangján duruzsolta, hogy használják ki a soha vissza nem térő alkalmat, Munó üljön be a bordó brokáttal bevont padra, társa pedig a hintó rúdja mellé álljon, ott a helyük.
– Ez rossz vicc – kiáltott Zsumber –, nem vagyok ló!
– Dehogynem! – rikkantott Flinta. – Őseim szellemében ebben a pillanatban Zsongó Zselic varázsszóra mondom: Zsumber, te ló legyél, Te pedig, Munó, a hintóm dísze, a Cicám! Most és… most!
Közben lement a nap. Besötétedett.
FELADAT
A képen láthatod, hogy az átváltozás megtörtént. De aztán? Mi a folytatása, és mi lesz a vége? Ezer kérdés adódik: hova mennek a sötét erdőben, hogyan került a lóvá lett Zsumber mellé a szomorú, kék ló, és mit néz olyan feszülten macska-Munó, lát-e valamit, vagy csak a varázslat rabja? Tud-e beszélni a hátra forduló fehér ló? Hová lett Flinta, mire elég még a varázsereje, miféle holdsütötte tisztásra érkeznek éppen – és így tovább! Képzeld el, írd le, rajzold meg!
Válaszaidat küldd el 2013. február 4-ig a szerkesztőségbe – vegyél részt a meseszövésben!
|