Itt tölthetőek le az egyes cikkekhez kapcsolódó természettudományos és humán segédanyagok, feladatsorok, óravázlatok. Kattintson a címekre!
SEGÉDANYAG
Játékkártya versek teljes szövege Szabó Lőrinc ESIK A HÓ
Szárnya van, de nem madár, repülőgép, amin jár, szél röpíti, az a gépe, így ül a ház tetejére. Ház tetején sok a drót, megnézi a rádiót, belebúj a telefonba, lisztet rendel a malomban. Lisztjét szórja égre-földre, fehér lesz a világ tőle, lisztet prüszköl hegyre-völgyre, fehér már a város tőle: fehér már az utca fehér már a muszka, pepita a néger, nincs Fekete Péter, sehol de sehol nincs más fekete, csak a Bodri kutyának az orra hegye- de reggel az utca, a muszka, a néger, a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter és ráadásul a rádió mind azt kiabálja, hogy esik a hó!
József Attila TÉL
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! - S rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földiét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hisz zúzmarás a város, a berek... Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni És rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek! 1922. november 12.
Ady Endre: A TÉLI MAGYARORSZÁG
Magyar síkon nagy iramban át Ha nyargal a gőzös velem Havas, nagy téli éjjelen, Alusznak a tanyák.
Olyan fehér és árva a sík, Fölötte álom-éneket Dúdolnak a hideg szelek. Vajjon mit álmodik?
Álmodik-e, álma még maradt? Én most karácsonyra megyek, Régi, vén, falusi gyerek. De lelkem hó alatt.
S ahogy futok síkon, telen át, Úgy érzem, halottak vagyunk És álom nélkül álmodunk, Én s a magyar tanyák.
Petőfi Sándor A PUSZTA, TÉLEN
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az õsz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergõ sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fû közûl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedûl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csõszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbõdül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tûzkõ, A harmadik velök birkozni szemközt jõ.
Alkonyat felé ha fáradtan elûlnek, A rónára halvány ködök telepûlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiûzött király országa szélérõl, Visszapillant a nap a föld peremérõl, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér a szeme a tulsó határra, Leesik fejérõl véres koronája.
(Pest, 1848. január.)
Hajnal Anna OLVAD A HÓ, SÜT A NAP
Olvad a hó, süt a nap, te platánfa enyhe egekben ing ezer ágad, ring ezer ágon a magtokok gömbje, rajzvékony fonalán a som pompon, leng águjjaidon mint gumiszálon vig gyerekujjon a tarka jojó!
Nagy divat volt hajdanán ez a cifra kis gumiszálon lebbenő labda, nevető árus kiállt a sarokra, villogott gyöngyház foga a napban, ujjongott, táncolt, rázta nevetve: ujjé a jojó, be nagyszerü! Ujjé a jojó be szép! Hogy vette, hogy vitte víg zsivalyogva ünnepi ruhában a fiu, a lányka, a tarka tömegben billegtek a labdák, felrántva, leejtve a piros, a sárga, szikrázott a lányok ujján a gyürű, kukorékolt az árus, a labda ficánkolt: hohó! Ugrik a jojó!
Jaj a sok régi tavasz lobogása! Csillant a léggömb víg buboréka, rózsaszin fürt feszült, szállott az égbe, húzta az égbe az éneklő árust tükrösen zöld óriási uborka, csapkodta vállát friss kis szelekben. S ni! Nemcak régen, most is divatban, lobog a léggömb víg gyerekkézben, ni, ott a sarkon látod az árust? Lábujjhegyn áll, szélházi sok gömbje rózsaszin fürt emelinti dagadva, húzza egekbe a friss fuvalommal A kedv.
Mert a tavasz feltarthatatlan olvad a hó, süt a nap, lám a szivünkben bozsog a vér is, kezdődik ujra hányadszor már? és ne kérdezd, hogy hány még. Nézd szivem, ott a platánt, ezer ágán, enyhe szelekben ring a sok pompon, készül kinyilni a magtokok ezre készül kinyílni a sok kis légi hangár, várja kiröptét sok kis helikopter, kirajzani készül langyos egekbe, ernyőcske kinyílni, gyors utasával kis arany nyil furódni a földbe: csírázni hamar, ja le a gyökérkét, pattanva levélkét bátran a légbe, nézni a testvérkék hogyan nyüzsögnek, bozsogva hogy isznak, hallod ahogy nőnek? sok kis platánfa készül az idén.
Áprily Lajos MÁRCIUS
A nap tüze, látod, a fürge diákot a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. Csengve, nevetve kibuggyan a kedve s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt tó vize árad, néma kutakban a víz kibuzog. Zeng a picinyke szénfejü cinke víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka már kitakarta, sárga virágját bontja a som. Fut, fut az áram a déli sugárban s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja napra kacagva a lomha Marosba csengve siet. Zeng a csatorna, zeng a hegy orma, s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?
Tóth Árpád ÁPRILIS
Április, ó, Április, Minden csínyre friss! Faun-bokáju, vad suhanc, Újra itt suhansz! Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét, Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat, Illatot s zenét!
Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldöd: kússzék az ügyes - Katicabogár, Mint árbócra egy piros, Pettyes zubbonyú, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú! Kémleli a láthatárt: Mennyi fény! Mi az? S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz!
Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésüvel Fésülöd, s szólsz: hé, de most, Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég, Vár az új robot, Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot?
S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót, Gyenge bőrü testüket Úgy csiklándozod; Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely, Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely: Izzad még a levelek Vajudó rügye, S a szirom már lepereg: Csókos szél vigye...
S átsuhansz a városon, Bérházak felett, Felragyog sugároson Sok vak emelet: Reszkető, bibor varázs, Vén kémény fala, Lányszemszínű kék parázs A szelíd pala. Mély, sötét udvar felett Négyszögű egen Táncos lábad emeled, Mint halk szőnyegen.
S padlásablakot, kitört Sarkon fordulót, Villogtatsz, mint zsebtükört Pajkos nebulók: Zsupsz! a földre hull a fény! S ím a szenny alól Nyűtt hang sír, tán a szegény Por maga dalol? Vak lap-árus: eleven Bús utca-szemét Sütkérez a melegen, S nyitja holt szemét...
Április, ó, Április! Míg tánccal suhansz, Látogass meg engem is, Víg örök suhanc, Hisz egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én: Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon, S bölcsőmnél te, fény fia, Álltál, víg rokon!
Április-testvérem, ó! Hol van az a kor? Ifjuságom hervadó Kankalin-csokor, Elpártoltam tőled én, Nem veszed zokon? Hej, beteg s fanyar legény A régi rokon: Ha a tavaszt élvezi, Nézvén langy egét, Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét...
Április, ó, Április! Símogass, vezess! Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes, Hadd feküdjem tarka fák Alján inni fényt, Míg arcomba szöcske vág, Zöld parittyaként, Míg szememre patyolat Szirom lengve jön, S kis selyem-sátra alatt Megbúvik a könny...
Ó, tán akkor, míg a méz Színű nap lehull, Bordám közül a nehéz Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, Majd gyáván, sután, Bíbor labda, útra kél Tűnő nap után: Táncol, ugrik, fellebeg, Enyhén száll tova, Felfogják a fellegek, S nem fáj már soha...
Szécsi Margit MÁRCIUS Téli szellők fújjatok csak játszatok a hajamon. Olvassz havat, melengető márciusi szép napom. Fagyos folyó megáradjon, vessen bimbót minden ág, Szebb a somfa gyenge szirma mint a szürke jégvirág. Március van, március van. Ember s állat érzi már, dong a kaptár, szárnyat rezget százezernyi kismadár. Jó volna a nagykabátot félredobni, s könnyeden játszani és birkózni a városvégi zöld gyepen. Jó volna már munkálkodni; arra vár a kert, mező. Szép reményhez, szorgalomhoz kell a fény, a jó idő. Pacsirtának kék magasság, vetőmagnak tiszta föld, Jöjj el tavasz, földről, égről már a telet eltöröld!
Vajda János NÁDAS TAVON
Fönn az égen ragyogó nap. Csillanó tükrén a tónak, Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan, Észrevétlen, mondhatatlan Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben. Fegyveremmel az ölemben Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot. Mennyi bűbáj, mily talányok! Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem, Aranyos, tüzes felhőben, Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri. Tán szerelme csókját kéri... Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő, Vagy a lenge déli szellő, A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved Kék ürén a semmiségnek. Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek Tünedeznek, megjelennek. Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen, Dicsőség fényözönében, Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan... Mult, jövendő tán együtt van Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben, Minden alszik... és a lelkem Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?...
Weöres Sándor RONGYSZŐNYEG 69
A kutya szomjazott. Mert kútra nem talált, loholt, s a meredek folyóparton megállt, hol hűvös mélyben a két földpárkány között elérhetetlenűl a sok víz gyöngyözött; míg a mélység előtt négy lába megmeredt, nyaldosta hasztalan a száraz hő leget. De a vágyott habon árnyékát látta lenn: bozontos kutyafej rezeg a gyors vizen, az árny-nyelv lafatyol iramló habokat s az eleven kutya egy csepp nélkül marad.
Nagy László FELHŐ, FELHŐ
Felhő, felhő, ússzál hozzánk, szeretlek nagyon, hátunkról a port lemossad, mosd el sok bajom.
Tenyeremen vastag kéreg, égi könnyre vár, puhítsd, hogy magot ehessen róla a madár.
Hozzád felbőgnek az ökrök, csikó rádnyerít, zöldre varázsold a rétek gyulladt selymeit.
Érted furulyál a sárga kukoricaszár, hosszú nyakát nyújtogatja sok fehér gunár.
Mosd meg csendesen a vékony virágszál fejét, ködöld be a kék bazalthegy forró tetejét.
Felhő, felhő, gyászt ne hozzál, attól roskadunk, villámaid aludjanak, szikrázók vagyunk.
Nemes Nagy Ágnes NYÁRI RAJZ
Hogy mit láttam? Elmondhatom. De jobb lesz, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem, csak nézd, csak nézd a jobb kezem.
Ez itt a ház, ez itt a tó, ez itt az út, felénk futó, ez itt akác, ez itt levél, ez itt a nap, ez itt a dél. Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű, ez itt virág, ezer, ezer, ez a sötét gyalogszeder, ez itt a szél, a repülés, az álmodás, az ébredés, ez itt gyümölcs, ez itt madár, ez itt az ég, ez itt a nyár.
Majd télen ezt előveszem, ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó: ez volt a ház, ez volt a tó.
Nadányi Zoltán SZEPTEMBER ESŐ
Megjött a várvavárt eső, de későn. Zölden találja még nálunk a kertet, de már a rózsák szirma rég lepergett, hervadt levél pironkodik a lépcsőn.
Ezt az esőt, ezt várta, várta hosszan a tikkadt kert. Most fák, füvek remélnek, bolond jókedve lobban a levélnek. De kert alatt Október lépte csosszan.
Esik eső. De mért nem jött korábban, mikor még bimbót hozhatott a tőre? az ágak ágaskodtak volna tőle, meg a csírák a kert forró porában.
Ilyenkor már csak áltat, nem éltet. Ilyenkor már jobb gyorsan hullni, halni. Minek biztatni, szépítgetni, csalni szegény falevelet, az elítéltet?
Jött volna még később a langyos és bő és elkésett eső. Mikor az élet az őszi kertben már hullásra érett és fű, fa tudja már, hogy minden késő.
Mikor már nem biztatja, nem itatja, csak lesegíti halkan, mert erősebb, a hervadt levelet a bús esőcsepp. Lefekteti hanyatt és megsiratja.
Radnóti Miklós A MÉCSVIRÁG KINYÍLIK A mécsvirág kinyílik s a húnyó láthatárnak könyörg a napraforgó; a tücskök már riszálnak, odvában dong a dongó s álmos kedvét a bársony estében égre írta egy röppenő pacsirta; s ott messzebb, kint a réten, a permeteg sötétben borzong a félreugró nyulak nyomán a fűszál, a nyír ezüstös ingben immár avarban kószál, s holnap vidékeinken újból a sárga ősz jár.
Csanádi Imre SZÜRETES
Szőlő érik, vessző hajlik, levele tarkul, víg nesz hallik: Gazda, gazda, mossál kádat, szüretelőid várton-várnak; pántos puttony hadd forogjon, poharunkba must csurogjon, réz bográcsban hús rotyogjon, jószagú gőze göndörödjön!
Takáts Gyula SZERETET, VIDÁMSÁG
Csupa rózsaszín-lila lett a rét. Kökörcsin-láng ragyog a csorda tőgyén s a füst hasal, akár a vizsla. Hidegség ül a nyárfasorba.
Már nem hűvöst, de odvas fát keres a pásztor s ott gizgazba gyújtva, hátát a langyos fa-barlangba nyomva, taplós zugával kelne útra.
Fenyerből nádba csap a seregély. Fecsegve száll a füsti-fecske. Utaznak… Csupa terv s vidám csicsergés. Szívem, e dalt hát vedd lemezre!
Tedd gépre… Forgasd naponta! Vidám kedvük zengése kell a szívnek, mert villan bár, de hull a lomb s ködök, szelek ki tudja merre visznek?
Csicsergő, frissen cserregő lemez tavaszt idéz… Hogy jön megint csak! S hol bükk levél, tavaszra gólyaszárnyak köröznek és a tolluk csillan.
Terv!… Vidám csicsergés, te maradjál köszvényre, gondra, nyavalyára víg lemez… S hogy nem megyünk, reménység, ringass a mindig kedves nyárba.
S a halhatatlanság?… Száz vagy ezer évnek borostyánja, hogy mit ér? – Jelképe nézd, e rönkre fut, amelyen ülsz… Így épp az ülepedig ér!
És rét és rönk és ősz fölött, ki ül, – időnk – szétfolyva tágul s titka napon és holdon túl-terülve, tenger. Hiú sziget rajt irka-firka.
De itt alant a kökörcsin-lángban borját piros tehénke nyalja. Szeretet! – Vidámság! – Frissen cserregő! A szárnyatok ringasson partra.
Mint csónakban, a fa odvában ül a pásztor… Bunkóján álla. Két horgász les odébb a parti sásba, jelezget nádjuk antennája. |