A béka és szaporodása. A béka a kétéltűek osztályába tartozik. Ezekre az állatokra jellemző, hogy egyedfejlődésük első szakaszában – a lárva-állapotban – vízben élnek és kopoltyúval lélegeznek, a kifejlett állat viszont tüdővel lélegzik, akárhol is él. Ezért a kecskebékák, erdei békák, varangyok stb. (tehát amelyek a szárazföldön élnek, pl. az erdő avarjában mozogva), szaporodási időszakban ösztönösen vízhez mennek. Lassan másznak a víz felé, pl. mert némelyik béka kis termetű hímje a nőstény hátára kapaszkodva viteti magát. A vízhez érve a nőstények lerakják a petéiket (ezek még csak petesejtek!), s a hátukon lévő hímek azonnal ráengedik a hímivarsejteket. A petesejt tehát közvetlenül párzáskor, de a nőstény béka szervezetén kívül (a vízben) termékenyül meg, válik zigótává. Az „öreg” békák, s majd a kikelő ebihalakból kifejlődő fiatal békák – szintén ösztönük által vezérelve – visszabandukolnak szárazföldi élőhelyeikre (pl. az erdőbe.) A békák nagy része tehát egy évben kétszer is vándorol.

Béka-alagút. Az országúton az autók kerekei által eltaposott békák egyrészt növelik a balesetveszélyt, másrészt igen érzékeny veszteséget jelentenek az adott béka-fajok számára. Ezért a természetvédők már régóta próbálkoznak a mentéssel. Ennek érdekében a békamentés „hőskorában” – de néha még ma is – az önkéntesek vödörbe gyűjtötték az út egyik oldalán a vándorló békákat, s átvitték őket az út túloldalára. Ennél korszerűbb technika, hogy a forgalmas és széles autóút építésekor eleve beterveznek bizonyos helyeken az út alatt átvezető „béka-alagutakat”, s ezek szájadékánál úgy alakítják ki a terepviszonyokat, hogy az alagút felé tereljék a békákat.

A kezdeményezések és erőfeszítések ellenére ma is millió számra pusztulnak el békák a hazai utakon.