Amazóniát gyakran mondják „bolygónk tüdejének”, s ilyenkor általában hozzá is teszik, hogy azért kapta ezt az „eposzi jelzőt”, mert ez az őserdő biztosítja a légkör oxigén-szintjét, miközben megköti a szén-dioxidot. Ez azonban nem igaz. Egy egyensúlyban lévő erdőben – mondjuk az Amazonas menti őserdőben – a baktériumok, gombák, növények és állatok formájában ott lévő élő-anyag (a  biomassza) összmennyisége nem változik az évek múlásával. A felépítő és lebontó folyamatok egyensúlyban vannak. A növényi fotoszintézis során a levegőbe kerülő oxigén mennyisége megegyezik az állatok és kisebb részben a növények által elfogyasztott oxigénnel. S ugyanez érvényes a szén-dioxidra is, csak fordított „szereposztásban”. Ha ez nem így volna, akkor – legalábbis az ember megjelenése előtt – a sok-sok természetes erdő hatására állandóan emelkednie kellett volna a levegőben az oxigén százalékos arányának. De nem növekedett. (Illetve amikor emelkedett, akkor annak más volt a magyarázata.)

Amazónia pusztulása ettől még óriási kár és veszély is, s bonyolult folyamatokon keresztül még a levegő összetételét is befolyásolhatja (elsősorban a vízpára-tartalmát!), s módosíthatja a nagy földi légkörzések évmilliók óta kialakult rendszerét is, de nem úgy, ahogy a „Föld tüdeje” kifejezés ezt sugallja.

Más a helyzet egy nem egyensúlyban lévő élő-rendszerrel. Ha ugyanis egy élőhelyen a felépítő folyamatok vannak túlsúlyban (azaz nő a biomassza mennyisége), az azt jelenti, hogy a levegőben lévő szén-dioxid különböző szerves anyagok formájában beépül az élőlények testébe, ott mintegy „elraktározódik”, nem bomlik le, s nem kerül vissza a légkörbe. Vagyis ilyenkor ott csökken a levegő szén-dioxid szintje – és ezzel együtt picivel (nagyon picivel) nő az oxigén-szintje. Ha egy élőhely tönkremegy, s leépül, akkor ugyanez fordítva történik, mert a lebontás oxigént fogyaszt, s szén-dioxidot eredményez. Ebben az értelemben Amazónia „lebomlása” (s nem egyszerűen a fák kivágása) valóban csökkenti a légkör oxigén-szintjét.