bla

Haj-rá, és Bajusz is rá, Ritmuskészítők előre, Szellemvasút indulj, Szemedben a világ Kollázs-varázs legyen és Nézzük együtt Gulácsy Lajos képeit! Most kezdődik a Szójátéktéren a Tutyimutyi paksaméta, Sárgája nap, fehérje hold. Közben Blökkencs és Hencó a városba mennek, A medve városába, ahol Borka és az Incifinci várja őket, meg Tetkó, a tengerész, kezében Ólomkatona és ezüstkanál. És akkor... a hajó elsodródott. De az Időjáték… Pétere megjött. És a Tojásoló idején elterjedt a hír, hogy Aprópénz és rózsa akkor is kell a Szitakötő szótár szerint, ha Fűben, fában orvosság lakik, s ha Azt állítom: asztal, ez úgy hangzik, mint a nagy titok, hogy: Volt egyszer egy kemence.

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
ÉS AKKOR...
Kámán Balázs

A hajó elsodródott

Jules Verne-t (ejtsd: zsül vern) vagy másfél évszázadon át a legismertebb „ifjúsági” íróként tartották számon, olyannyira, hogy a 19. században szokásos keresztnév magyarosítást sem felejtették el lelkes olvasói – talán még te is úgy hallottad és mondod: Verne Gyula. A francia író forgalmas kikötővárosban született, de nemcsak a hely– az idő, a romantika kora is fűtötte kalandvágyát. A tekintélyes ügyvéd tizenegy esztendős fiacskája meg is szökött otthonról, beállt hajósinasnak, és szentül eltökélte, hogy távoli, egzotikus világrészekről kincseket hoz majd szerelmének. Az apa azonban utánaeredt, fülön csípte, hazavitte, s a fiú megígérte kétségbeesett anyjának, hogy eztán csak képzeletben utazgat. Maradéktalanul be is váltotta fogadalmát. Hány veszélyeket sem nélkülöző utat tett! A Föld körül, a Holdra, lakatlan szigetekre és a tengermélyre. De öregkoráig megmaradt azért hajózási szenvedélye, s amikor írói jövedelme lehetővé tette, yachtokat vásárolt. Ezeken ugyan nem sokat időzhetett, mert rettentő szigorú napirendet szabott ki magának, reggeltől estig írt és hatalmas házikönyvtárában tanult, készült egy-egy újabb képzeletbeli kalandra.

 

Úgy tartják, Verne a tudományos-fantasztikus irodalom ősatyja – igaz, már a 19. században írt űrhajóról, rakétáról, szuperszonikus repülésről, a Föld hőjének hasznosításáról és egyebekről, de ne feledjük: utazásos történetekkel, ismeretlen lények és eszközök felbukkanásával a leges-legrégebbi irodalmi alkotásokban is találkozhatunk. Talán mert mindenki – gyerek és felnőtt – szíve mélyén kalandkedvelő, s még az óvatosabbak is szívesen olvasnak másokkalandjairól.

 

Már felnőttem, régen túl voltam az első Verne-élményeken, mikor Nemes Nagy Ágnes emlékezésében a magaméra döbbentem rá. (Ugye, Nemes Nagy sok versét ismered, fújod is talán fejből, a Lila fecskétől a Fekete hattyúig, és Bors néniis jó ismerősöd?, de tudod-e, hogy nagyszerű magyartanár volt, és roppant élvezetesen írt írókról, irodalmi művekről?) Az első Verne-könyv, írta, amit elolvasott, a Kétévi vakációvolt, s hogy mennyire lenyűgözte, arra jellemző, hogy éppen betegen feküdt, méghozzá mumpszosan, anyjának meg el kellett menni hazulról, de hogy ő addig se ugráljon ki az ágyból, letett mellé egy tál különleges cseresznyét meg a könyvet. A mumpsz fájdalmas – emlékeztet Nemes Nagy –, különösen rágás közben, a mumpszos gyerek alig eszik, rejtély hát, hogyan történt, de tény és való: mire a mama hazaért, a tálban egyetlen szem cseresznye se maradt, és a könyvet nem tudta letenni.

 

Talán – tűnődöm most, felidézve mumpsz nélküli, de különben hasonló belefeledkezésemet – ott tartott, amikor a hajótörött és lakatlan szigetre jutott gyerekek húsz hónap után meglátják a partra vetett, jócskán megrongálódott bárkát, s mellette két élettelennek látszó emberi testet. Talán, bizonytalankodom, mert a regény valójában innentől még izgalmasabb, csakugyan letehetetlen, az események gyorsabban peregnek. De hiszen már az alapötlet is izgalmas.

 

A hajókirándulásra készülődő iskolások az indulás előtti éjszakát kapitány, kormányos – egyáltalán felnőtt nélkül töltik a pazarul felszerelt vitorláson. A viharban elszabaduló és messzire sodródó hajó utasaira aztán óriási feladat vár: egyszeriben felnőttként kell megszervezniük – egymásra tekintettel – az egész kis közösség életét. Az író ezer apróságra gondol. Valósággal tobzódik a részletek rajzában: a regényből megtudhatod, hogy kell csapdát állítani és tutajt eszkábálni. Teát főzni és fókazsírral világítani. A 19. századi regény-eszménynek megfelelően csodálatosan ötvöződik az ismeretek közlése meg a legjobb értelemben vett szórakoztatás. A lakatlan sziget különben olyan, mint a bibliabeli Éden. Van itt hal, vad, gyümölcs, van édesvízű folyó és otthont adó barlang, a gyerekek pedig remekül vadásznak és főznek, ráadásul fegyelmezetten tanulnak, a nagyobbak odaadóan gondoskodnak a kisebbekről... Már-már hihetetlenül jól alakul minden – a vetélkedés, a fellobbanó féltékenység, még a kisebb csoport lázadása és elkülönülése sem olyan visszafordíthatatlanul tragikus. Inkább jellemző a kor és Verne szemléletére. Kíváncsi vagyok, észreveszed-e (ha igen, ugye, megírod nekünk a szerkesztőségbe?), milyen furcsa a mai olvasónak, hogy a tizennégy új-zélandi, angol nyelvű, gyarmati elit iskolai növendék mellett a hajótöröttek között van egy néger hajósinas is, a kedves-ügyes Moko. A gyerekek többsége angol, de a legjózanabb, az elsőként vezetőnek választott Gordon amerikai, és a regény legrokonszenvesebb hőse, a legbátrabb Briant (ejtsd: brian) meg az öccse az író honfitársa: francia. Nos, Moko, aki a szó szoros értelmében nélkülözhetetlen, s akit mindenki becsül, Briant pedig úgy kedveli, hogy magával viszi fontos felderítésekor – hát nem különös, hogy Moko egyiküket sem tegezi, őt viszont mindenki?! Hogy mégsem egyenrangúként beszélgetnek vele, sőt, a vezetőválasztáskor (és erre csak a számokból következtethetünk!) nincs szavazati joga?!

 

Megesik, hogy jaguár vagy sakál támad a gyerekekre, de a ragadozóknál jobban tartanak az esetleges bennszülöttektől, és Verne mindvégig azt sugallja, hogy az állatok valóban nem annyira veszedelmesek, mint a rossz szándékú emberek. Igaz, nekünk már mulatságos, ahogy nagy tudású, természettudományosan művelt szerzőnk az állatokat is emberi tulajdonságokkal ruházza fel, és például a ragadozóknak szánt kelepcékről azt írja, hogy ezekkel sikerült is foglyul ejteni néhány „rosszindulatú” állatot.

 

A tengerparton megpillantott emberforma testektől a gyerekek megrémülnek és elbújnak. Immár nem az a kérdés, bennszülötteket láttak-e, mert ott a roncsolt bárka, nyilván azzal érkeztek – de vajon élnek-e? Vannak-e társaik? Félelmüket leküzdve visszamerészkednek, ám addigra a testek eltűnnek. Másik szálon azonban hamarosan kitudódik, hogy csakugyan minden kegyetlenségre kész kalózok érkeztek a szigetre, magukkal hurcoltak egy középkorú szolgálóasszonyt, aki azonnal anyai gondoskodással segít a gyerekeknek, és a kormányost, aki a kalózok akciófilmbe illő legyőzése után irányítja a bárka kijavítását és... – hát persze! hazaviszi az egész társaságot.

 

A befejező oldalon – megint csak a kor szokásai szerint – az író megkérdezi, „milyen erkölcsi tanulságot vonhatunk le ebből a történetből” – és válaszol is nyomban. Az „állhatatosságra”, „rendszeretetre”, „bátorságra” buzdítást, bevallom neked, nem érzem olyan izgalmasnak, mint az önmagáért beszélő történetet. Nekem például tanulságosabb, vagy inkább elgondolkodtatóbb: hogy is van az, hogy annyira szeretünk olvasás közben izgulni, meg sírni, meg nevetni, meg... 

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek