Az icipici tündér mellett még a szomszédos tölgyfa aljában lakó hangyák is óriások voltak, a közelükbe se mert menni. Borka egész nap a virágoknak énekelt a réten, hogy jókedvűek legyenek, de egyedül ette a reggelijét (negyed csepp mézet), egyedül az ebédjét (egy szem fenyőmagot), egyedül a vacsoráját (fél szem áfonyát). Esténként harmatvízben fürdött, aztán álomba szenderült mohaágyán. Egy idő óta minden éjjel ugyanazt álmodta: incifinci tündért látott, még nála is kisebbet, a haja barna, a szeme szürke, a ruhája fehér, a nyakában mákszemnyi rubintokból fűzött lánc piroslott. Kétségbeesetten integetett, és mintha kiabált volna, de az álombéli hangot Borka nem hallotta. Reggelente eltűnődött, ki lehet az incifinci, és miért jelenik meg minden éjjel. Segítséget kér talán? Vagy valamilyen veszélyre figyelmeztet? Nem tudta, mitévő legyen, és csak azt remélte, a következő éjszaka talán meghallja a tündér hangját. 

Telt-múlt az idő, az esték egyre hűvösödtek, és egy napon arra ébredt, hogy hó lepte be a rétet, és a virágok hosszú időre álomba merültek. Úgy látszik, most nincs szükség a munkámra, morfondírozott Borka. Akár neki is vághatok, hátha megtalálom az incifincit, és megtudom, mit kiabál. Nyomban útnak indult: elrepült a Tejtó mellett, elhagyta a boszorkány mézeskalács házikóját, sőt, a hétfejű sárkány barlangját is. Olyan gyorsan verdesett aprócska szárnyaival, hogy hamarosan az egész Varázserdő elmaradt a háta mögött. Az Üveghegy lábánál, az Óperenciás-tenger partján végre megpihent: egy üres csigahéjba húzódott éjszakára. 

 

 

Szörnyű rázkódásra ébredt: vörös csőrök döngették szállása oldalát, és a csigaház ide-oda gurult a fövenyen. Borka kidugta a fejét, de rögvest vissza is ugrott, mert a fekete-fehér tollú csigaforgató madár feléje kapott. 

 

 

– Hékás! Nem csiga vagyok, hanem tündér! – kiabált a rövidlátó madárra. A csigaforgató eleinte bambán bámulta a beszélő csigahéjat, majd addig hunyorgott, míg észrevette a lábujjhegyen ágaskodó Borkát.

 

 

– Csigának valóban apró vagy, a fél csőrömre sem elég. Jobb lesz, ha odébbállsz, mert a társaim nem olyan éles szeműek, mint én – és csőrével a háta mögé bökött. Az Óperenciás-tenger partját ellepte a csigaforgatók fekete-fehér serege, csak piros lábuk és csőrük villogott, ahogy minden apró kavicsot felforgattak, hogy élelmet találjanak.

Borka rémülten iszkolt a csigaházból. Most merre? Előtte a tenger végtelen vize terpeszkedett, háta mögött az Üveghegy végtelen magassága nyújtózkodott. Jobbra a csigaforgatók, balra a messzeségben a Varázserdő. Visszaforduljon? Akármilyen cseppnyi tündér volt, a bátorsága egy óriáséval is felért. Nekirugaszkodott hát, hogy feljusson az Üveghegy csúcsára. Repült, repült, amíg a szárnya bírta, de ahogy egyre feljebb került, minduntalan beleakadt a felhőfoszlányokba. Amikor végre rátalált egy kis beszögellésre a hegy oldalán, leült megpihenni. A hegycsúcs elveszett a sűrű szürke felhőben, és ahogy óvatosan lefelé pillantgatott, a földet sem látta már: a tengerpart fölött köd lebegett, és beborította a csigaforgatók nyüzsgő hadát. Innen egy tapodtat sem mozdulhat, amíg ki nem tisztul a levegő. A beszögellés csak egy kis repedés volt a tükörsima sziklafalon, de finom moha lepte be, és ha jól összehúzta magát, kényelmesen elfért. Leheveredett, magára terítette köpönyegét, és azonnal mély álomba merült.

Álmában ismét megjelent az incifinci, és most mintha közelebb lett volna hozzá: halk suttogást is hallott. A szürke szemű, fehér ruhás tündér mintha még izgatottabban integetett és kiabált volna, tölcsért formált aprócska tenyeréből, úgy harsogott, de Borka csak annyit értett, hogy valami herceget emleget, a többi szó szétfoszlott. Vacogva ébredt a szélfútta repedésben, mert hiába takarózott a köpenyébe, az Üveghegy oldalában sokkal hidegebb volt, mint az otthoni dióhéjban. Megtornáztatta elgémberedett tagjait és nekiveselkedett az útnak. A szél elsöpörte a felhőt és a ködöt, és egyre dermesztőbben fújt. A tündér szárnyát belepte a dér. Amikor azt hitte, már nem tud tovább repülni, elérte a csúcsot. Olyan tűhegyes volt, hogy Borka is csak féllábon tudott megállni a tetején. Nem is álldogált sokáig, hanem lekuporodott, maga alá terítette a köpenyt, és leszánkázott a hegy másik oldalán. Hosszú-hosszú ideig csúszott – közben ismét lement a nap. Vaksötétben botorkált, mert az Üveghegyen túl a holdsugár nem sütött: lusta volt annyit utazni.

 

 

Valamiféle völgybe érkezhetett, és addig-addig tapogatózott, amíg talált néhány száraz falevelet. Egyet a földre terített, a másikat magára húzta, és már aludt is.

 

 

Álmában az incifinci tündér végre jól érthetően kiabált: 

 

 

– Csakhogy megérkeztél! Hónapok óta magyarázom minden éjjel, hogy indulnod kell! Miért késlekedtél? Már csak egyetlen napunk maradt! Azonnal cselekednünk kell!

 

 

Borka válaszolni akart, megmagyarázni, hogy a Varázserdőben egy szót sem hallott mindebből, és jött volna korábban is, de… csakhogy álmában a tündér sem képes beszélgetni, így Borka nem tudta meg, hova érkezett, mit kell tennie, és főleg: mi a csoda történik holnap. Amikor felébredt, kopár, üvegsziklás völgyben találta magát, csak a sziklarepedésekben nőtt egy-egy csenevész fa. Összeszedelőzködött, de amikor felröppent, különös alak állta útját: hófehér felhőforma, amely jéghideget fújt a nyakába. Megfordult, hogy elmeneküljön, de ugyanolyan felhőforma lebegett a háta mögött is. Körbepillantott, s lám, az egész völgyet megtöltötték a fehér alakok. Egy szót sem szóltak, de leheletüktől Borka jéggé dermedt. Akkor az egyik felcsippentette, és a völgy mélyén rejtőző barlangba vitte. Egy kőpolcon hosszú nyakú üveg állt, abba hajította a tündért. Borka alaposan megütötte magát, mozdulni sem tudott. Valaki felemelte a fejét és aggodalmasan vizsgálgatta. Barna haj, szürke szem, fehér ruha és rubint nyaklánc. Az incifinci! 

 

 

– Látom, megérkeztél – csóválta fejét a szürke szemű. – Nem így gondoltam.

 

 

Borka tanácstalanul széttárta a karját, és belefogott volna, hogy elmagyarázza, igazán nem jószántából került az üvegbe, de a rubint nyakláncos felkiáltott:

 

 

– Hát elhoztad?! 

 

 

Borkát elfutotta a méreg. Feltápászkodott, teljes hosszában kihúzta magát, hogy az incifinci is lássa, mennyivel magasabb nála, és ráripakodott.

 

 

– Most aztán elég legyen! Azonnal mondd meg, ki vagy és mit keresünk itt! Kik ezek a fehér alakok és mi történik holnap? És mit hoztam el? Mit?

 

 

Az incifinci hátrált néhány lépést, és rémülten bámulta:

 

 

– De hiszen üzentem a kerecsensólyommal és a vadgerlével, az azúrlepkével és egy esőfelhővel is. Lehetetlen, hogy egyikük sem adta át! 

 

 

Borka ismét csak széttárta a kezét, és ahogy a köpenye meglibbent, kivillant a borostánnyaklánc.

 

 

– Akkor honnan tudtad, hogy magaddal kell hoznod? – mutatott gyanakodva az incifinci a láncra.

 

 

– Nem tudtam. Mindig a nyakamban hordom – sóhajtott Borka türelmesen. – És azt sem tudom, ki vagy, hol vagyunk és mi lesz holnap.

 

 

– Léna vagyok, és ez Tombác, a lidércherceg barlangja. Holnapra elkészül a koronája, és ha egyszer a fejére teszi, minden lidérc királya lesz. Akkor aztán nem sok jóra számíthatunk. Ezért üzentem, hogy időben elrejtsd a láncot. 

 

 

A hírvivőket biztos elkapták a lidércek.

 

 

– Mit kezdene ez a lidércherceg az én láncommal?

 

 

– Ó, hát te valóban semmit nem tudsz! A lidérckirály koronáját a tündérek ékkövei díszítik, és Tombác már minden követ megszerzett, csak a tiéd és az enyém hiányzik! Mivel erőszakkal nem veheti el a láncokat, sorra börtönbe zárta a tündéreket, amíg szépen oda nem adták maguktól. Akkor szélnek eresztette őket, azóta is szanaszét bolyonganak a világban. Te voltál az utolsó szabad tündér, mert Varázserdő messze van, Tombác lidérceinek sokáig tart, amíg átkelnek az Üveghegyen, és csak télen utazhatnak, a melegben elolvadnak. Szerencse, hogy időben elindultál otthonról, különben már előbb foglyul ejtenek.

 

 

– Szép kis szerencse – dünnyögött Borka. – Így is a foglyuk vagyok, ráadásul nálam a nyaklánc. Semmi nem áll Tombác útjába. Hogyhogy neked még megvan a láncod?

 

 

– Engem hiába fenyeget, én álomtündér vagyok, és ha a közelembe jön, olyan lidérces álmot bocsátok rá, hogy a foga vacog félelmében. Tudod, a lidércek elég gyávák, csak addig nagy a szájuk, amíg másokat ijesztgetnek, meg hideget fújnak a nyakába. A többi tündért megijesztette, de rajtam nem fog ki. És most, hogy itt a nyakláncod, végre kiszabadulunk!

 

 

– Ebből a szűk nyakú palackból? 

 

 

– Dörzsöljük össze a láncainkat, és meglátod, mi lesz!

 

 

Ahogy egymáshoz ért a rubint és a borostyán, narancsvörös lángnyelv csapott fel a tündérek kezéből. A palack megrepedt, csörömpölve széttört és a barlangban egy szempillantás alatt kellemes meleg lett. A lidércek visítva menekültek, de mielőtt elérték a bejáratot, kis tócsákká olvadtak. Egy nagyobb, sötét tócsa a barlang mélyén álló trónszék lábát áztatta. 

 

 

A két tündér kézenfogva kiröppent a barlangból, és meg sem álltak a Varázserdőig. Hazafelé könnyebb volt az út, hiszen már ketten voltak, és később sem váltak el: Léna beköltözött a fél dióhéjba, és olyan csodás álmokat varázsolt a rét virágainak, hogy Borka reggelenként alig tudta felébreszteni őket.