A nyelv, a beszéd roppant csalfa, mert valahogyan, valamilyen nézőpontból, szemszögből ábrázolja körülöttünk a világot. Különösen a szavak jelentésének kialakulását, történetét figyelve érhetjük ezt tetten.

A magyar nyelvet beszélőknek természetes, hogy amikor az asztalról akarunk szólni, azt mondjuk: asztal. Nemigen gondolunk arra, hogy a szót hajdan egyik szláv szomszédunk nyelvéből vettük át; ők így ejthették: ’sztolj’, s mivel a magyar nyelv nem szereti, ha a szó elején két mássalhangzó (itt: -sz-és -t-) torlódik, a beszélők a szó elejére illesztettek egy magánhangzót, hogy könnyebben lehessen kiejteni; így lett a sztolj-ból először o-sztolj, majd a-sztal. (Hasonlóan keletkezett a latin scola szóból a magyar iskolais.) Az asztalszó, amikor átvettük a szláv nyelvből, olyan padra, lócára vonatkozott, amelyeken tányérokat és egyéb edényeket lehetett tartani, később alakult ki mai jelentése. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, amelyben szavak eredete és jelentésük története (vagyis idegen szóval: etimológiája) után kutathatsz, általában minden könyvtárban megvan. Persze előfordul, hogy nem ismerjük bizonyos szavaink eredetét (ilyen például az eszköz), és vannak bizonytalan, illetve vitatott eredetű szavak is (például a feled, fejsze, egész). A legtöbb szó eredetét a nyelvészek megtalálták; az ilyen nyomozás igazi detektív-feladat, sokszor valóságos krimi.

A szláv nyelvben, amelyből szavunkat átvettük, a sztolj a sztaty, vagyis a ’(valaki/valami valahol) áll’igéből származik. Talán az történt, hogy valaki egy tárgyat fabrikált, amire tányérokat és egyéb edényeket lehetett tenni. Amikor a tárgyat meg akarta nevezni, azt mondta rá (természetesen a saját nyelvén): ’az álló (tárgy, dolog)’, vagyis a tárgynak azt a tulajdonságát emelte ki, hogy lábakon áll, ebből a nézőpontból ábrázolta. Kiemelhette volna más tulajdonságát is; például hogy fából készült, vagy hogy a lábakon négyszögletes deszkaféle volt, és így tovább: az asztalt sok szempontból ábrázolhatjuk.

Rengeteg fejtörést okozott a nyelvészeknek, hogy az első névadás, megnevezés pontosan miként történt. Valószínű, hogy valaki rámutatott egy tárgyra és közben hangokat hallatott. A hangsort szinte biztosan úgy választotta, hogy kapcsolódjon a nyelvben már meglévő értelmes, jelentéssel rendelkező hangsorokhoz. Persze joggal kérdezhetjük: mi volt az első szó, amihez a második, a harmadik és így tovább kapcsolódott? Mindez az emberi történet kezdetének homályába vész. De még nehezebb arra válaszolni: ha valaki valamilyen hangsorral megnevezte a tárgyat, hogyan terjedt el az a bizonyos hangsor éppen arraa tárgyra? A névadót körülvevő többi ember miért követte a példát, miért egyeztek bele, hogy ők is azzal a hangsorral (pl. sztolj) nevezik meg az asztalt? Nem valószínű, hogy a megnevezések kórusban születtek. (Képzeld csak el, hogy nyolc–tíz ember körüláll egy tárgyat, aztán a megadott jelre mindegyik mond valamit, s aki a leghangosabb, annak a megnevezését fogadják el a többiek!) A név inkább egy ember találmánya lehetett, és azért született, mert az új tárgyat más tárgyaktól meg kellett különböztetni. A névadás bizonyára minden előzetes tervezés, különösebb hűhó és névadó ünnepség nélkül, szinte véletlenül, a tárgy mindennapos használata közben keletkezett, s másoknak egyszerűen megtetszett az elnevezés. A tárgyaknak eleinte több megnevezését ismerhették, de idővel leginkább egy terjedt el a sok közül, a többi először régiesnek tűnt, majd elfelejtették. Gondoljunk például a telefonszóra: a hivatalos nyelvben harminc–negyven éve még használták a távbeszélő kifejezést, de ma már a hivatalok is inkább telefon-társaságokról, telefon-állomásokról beszélnek, az meg különösen mulatságos volna, ha valaki ma azt kérdezné: „ebben a lakásban hol a távbeszélő?”. Újabban már a telefont is elhagyjuk a mobiltelefonszóból, és még csak nem is telefonálunk, hanem mobilozunk egymásnak. Ha a megnevezés elterjed, és mindenki használja, már nemigen lehet változtatni rajta. Amikor az anyanyelvünket megtanuljuk, tudomásul vesszük, hogy nyelvünkben az asztal – asztal. Egy reggel dönthetek úgy, hogy én az asztalt ezentúl kerekségnek, laposságnak nevezem, sőt, hapatyukának is mondhatom: egyik sem lenne célravezető, mert mások nem értenének meg. Nyelvünk szabályait általában „vakon” követjük, nem kérdezzük meg, mit miért neveznek éppen így. Ha a szó történetét kikutatjuk, rácsodálkozhatunk a nézőpontra is, bár, sajnos, sokszor ez is homályba vész.

Az angolban az asztal table (ejtsd: tébl), ez a latin tabula szóból ered, ami (fa)lapot, deszkát jelent. A latin névadó tehát az asztal sok tulajdonsága közül nem azt emelte ki, hogy áll, hanem hogy egy négyszögletes lapot erősítettek a lábakra: ezen keresztül nevezte meg az asztalt – ez volt a nézőpont. A németben az asztal Tisch (ejtsd: tis), ez a görög diskos (ejtsd: diszkosz) szóra vezethető vissza, amelynek jelentése (lapos) karika. Lehet, hogy az első görög asztalt kerekre készítette mestere? Azaz: lehet, hogy a görög névadó is az asztal lapja után nevezte meg az asztalt, csakhogy ez a lap köralakú volt?

A nézőpont, a nyelv „csalfa ábrázolásmódja” tehát néha nyomon követhető, de ha rábukkanunk, a nyelv mindennapos használata közben csak a legritkább esetben jut eszünkbe. Pedig minden nyelvben a világ más lehetséges látásmódja rejtőzik. A hétköznapi nyelv használata közben általában beérjük azzal, hogy a dolgokat egyszerűen megnevezzük: ha megértenek minket, megnyugszunk, és eszünkbe se jut, hogy a megnevezés és világ kapcsolatát vizsgáljuk. A költői nyelv azonban gyakran épp azt a homályba vesző időszakot idézi fel, amikor a dolgok először kaptak nevet. A költői nyelv a dolgok, jelenségek, emberek új tulajdonságát, új arcát mutatja meg. Azt mondhatjuk: minden műben új nyelv és világ keletkezik. Például Tandori Dezső Az asztal című versében ezt olvassuk:

Mackómnak volt egy asztala,
De eltűnt egyszer éjszaka.
És ami itt csakugyan nagy baj,
Reggelre se lett meg az asztal.
„Hova lett a jó kis asztalom!”
- És hasztalan vigasztalom.
Megyünk az asztalboltba,
Hol az asztalok állnak sorra,
Komoly asztalok, víg asztalok,
De mind másik – s mackóm konok.
Megkérdezem: Hát most mi legyen,
Ha ez se, meg ez se, meg ez se?
„Legyen újra tegnap este,
Akkor meglenne az asztalom,
S nem veszne el, állíthatom.”

Bár sok-sok millió asztal van a világon – „mind másik”, egyik sem a mackómé. A mackóm asztala a „mackó-nézőpontot” is tartalmazta, ahogy őlátta, használta: ettől volt az, ami. A vers végén a mackó ezt állítja, ha visszapörgethetnénk az időt, nem veszne el: mintha az asztal álló tulajdonsága költözött volna szavaiba. Lehet, hogy az asztal mégsem egyszerűen asztal? Erről szól a vers, ilyen a költői nyelv.