Hogy a „tutyimutyi paksaméta” semmit sem jelent? Na-na! De hát te is érzékeled, hogy jól hangzik, nem? Vidáman lüktet, feléd fordul, szinte megállít. Ha rákérdezel, az meg mi a csoda, az a tutyimutyi paksaméta, erre már tényleg kíváncsi vagyok – te is kimondtad (olvastad), és ezzel harmadszor kelt életre a két szó, a két hangalakból összekapaszkodó kifejezés. Elfogadhatod hát érvemet: lehet, hogy semmi egyértelmű, konkrét valamit nem jelent ugyan, de azért létezik. Hallható és mondható. Valóság. Hangulata van, ritmusa, zenéje és homályosan még valami képszerűség is feldereng az emberben, ha fülel, figyel, érez és gondol.

Ha képzel – igen! Társul a kifejezéshez, használja, megnevez vele valamit. Mert ha csak úgy találomra rakosgatunk össze szavakat, abból csak értelmetlen zagyvaság lesz, azzal csak azt mondhatjuk ki, hogy nem törődünk a szavakkal, mindegy, mit beszélünk.

Lehetséges persze, hogy a Tutyimutyi paksaméta egy szójátékos versnek a címe vagy… mondjuk, a harmadik sora, csak éppen nem ismerjük, se én, se te. De a két szó magában is megáll, s ebben a szótól szóig sétafikáló – ez is milyen jól hangzik! – mesében a szavak jelentéstől független érzékletességéről, hangzósságáról szeretnék beszélgetni veled. Létezik-e ilyesmi?

Ha akarom, igen. Mert különben a jelentés akkor is hat, ha nem akarom. A „béke” és a „szeretet” kétségtelenül jót jelent, de lapos, szürke, jellegtelen a hangzása, a sok „e” mekegő hatást kelt. És ha fordítva okoskodunk? Hangozhat-e vonzóan egy csúfságot, förtelmességet vagy akár csak szomorúságot, szenvedést megnevező szó? A „halál” például a két leglágyabb mássalhangzóval és a két mély magánhangzóval a magában huhogó és hideg „h”-t is megzendíti. Nyelvünk a hangutánzás és hangfestés dolgában, a hallomások zenei lehetőségeiben nagyon is gazdag, és a jó hangzás elsősorban ezektől függ. Meg a személytől, aki a szót kimondja, tőled és tőlem. Vissza is térek a tutyimutyihoz és a paksamétához.

Azért tetszenek, mert mindkettő egyéniség, mozgékony hangzat, és különféle részekből áll össze egésszé: hallomássá. A tutyimutyi mozgalmassága mulatságos, és akkor is kedves, ha bosszantó. Az „u” meg a „ty” puha, mint a rongyból varrt, gyapjúból kötött tutyi, és a két „i” botladozva föl-fölfénylik… Nekem, teszem hozzá: hallás és látás összevegyül. És neked? Ahogy a hangzással játszom, még az is eszembe jut: a tutyik mutyiznak… A paksaméta meg eleve kihívó, mielőtt még tudnám, hogy miféle. Nagyképű és fölösleges egyszerre, fele paksa, fele méta: rejtélyesen összepakolt kis csomag, öntelt köteg.

Karinthy Frigyest egyszer megkérték magyarul nem beszélő ismerősei, hogy mondjon valamilyen nagyon durva, káromló magyar kifejezést, és ő rávágta: bútorraktár.

Szerinted miért fogadták el hallgatói kétség nélkül a választ?